a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: Mika Róbert
Jacob Roggeveen expedíciója 1722. április 5-én, húsvét vasárnapján horgonyzott le a csendes-óceáni sziget partjainál. Tulajdonképpen ennyi köze van a Húsvét-szigetnek az egyházi ünnephez. Viszont ez a kis földdarab több rejtvényt, titkot hordoz még ma is. Barlangrajzai, képírásos fatáblába rótt bizarr jelei, a kohau rongo-rongók és a mindenki által ismert kőkolosszusok, azaz a moaik máig foglalkoztatják a tudósokat és természetesen minket is.
A világ köldöke Chile partjaitól kétezer kilométerre található, lakosainak számát a holland admirális és legénységének egyik tagja, Berens, 2-3000 főre becsülte. Innen származnak az első értesülések a bennszülöttek szokásairól, nyelvéről és a kőszobrokról, melyek „kosarat” hordanak a fejükön.
A Holland Nyugat-indiai Társaság megbízásában álló tengerészek után, akiknek feladatuk „terra australia” megnyitása volt, az összes tengeri nagyhatalom eljutott a szigetre. Ám az újabb látogatásra csak 48 év múlva került sor, amikor a spanyol Felipe González két hadihajóval érkezett a szigethez, s annak rendje és módja szerint III. Károly nevében birtokba vette a területet. A fényes ceremónián a legénység és csaknem ezer rapanui vett részt. Az okmányt aláírta néhány szigetlakó is madár, languszta és más érdekes jel formájában.
James Cook angol utazó, akinek nagyon sokáig a sziget felfedezését tulajdonították, 1774 márciusában kötött ki a sziget partjainál. Cook szó szerint csak bekukkantott, ki se tette a lábát a szárazföldre. Hajóján hallgatta meg Pikershillt, akit a legénység néhány tagjával a sziget belsejébe küldött. Talán érthető, hogy a kopár föld láttán és a lehangoló beszámoló hallatán, amely szegénységről, siralmas körülményekről, gyenge gazdaságról számolt be, sok fantáziát nem látott benne, és mindössze három napot töltött itt.
Tucatnyi év telt el, és megérkeztek a franciák. Jean-François de La Pérouse expedíciója magvakat ültetett el, illetve néhány háziállatot hagyott maga után, amit a bennszülöttek hamarosan jó étvággyal elfogyasztottak.
Az addigi leírások alapján és ellenére az orosz tengerészek meglepődtek, mikor a szigetet elérték. Liszjanszkij, majd Kocebu már gazdag növényzetről, virágzó banán- és cukornádültetvényekről számol be a 19. század legelején. Úgy tűnt, hogy a sziget életre kapott, nemcsak a fent említett növények, hanem batáta és jamgyökerek is viszonylagos jólétet mutattak.
Két kérdés azonban megválaszolatlanul maradt: honnan jöttek az őslakosok; és mi történt a szigeten ez alatt a közel száz év alatt, hogy ismét virágzásnak indult?
Bár a pár éve elhunyt nagyszerű norvég tudós és felfedező, Thor Heyerdal (aki maga is behatóan foglalkozott a sziget kultúrájával) bebizonyította, hogy akár Dél-Amerika felől is benépesülhetett a polinéziai szigetvilág, mégis valószínűbb, hogy a Húsvét-szigetet nyugat felől érkezők foglalták el Kr. u. 400 körül. A honfoglaló Hotu Matua egy vesztes csata után családjával és rokonaival hagyta el eredeti hazáját két hatalmas kenuval, és telepítette le a törvényen kívülieket Rapa Nuin (nagy evező). Mindez persze csak a helyi és a maori folklórból való következtetés, ahogy a honfoglalás dátuma is. Mindezek az adatok azonban csak a 19. század második felétől felerősödő adatgyűjtés eredményei, amit már át-átszőtt az európai civilizáció hatása. A kezdeti időszakról csak feltételezhetjük, hogy a honfoglaláskor még fával borított volt a sziget, erdeiben sokfajta madár és más állat élhetett. Az évszázadok során a fát kitermelték, és a vulkánikus talaj nem tudta reprodukálni a szükségleteket (a feltételezések szerint a népesség elérhette a 10-15 ezer főt is fénykorában), a kistermetű baromfin kívül gyakorlatilag mindent feléltek az őslakosok. Igazságtalannak érzem, hogy néhány ökológus kissé gúnyosan kezeli ezt az adatot, mintegy rámutatva, milyen gyarlóak lehettek az őslakosok, hogy egy évtized alatt elpusztították az élővilágot. 1600 év távlatából ez a kijelentés abszurdnak tűnik, szerencsére más tudósok cáfolják is.
A 19. század második felében több csapás is érte a sziget lakóit és kultúráját. Perui rabszolga-kereskedők mintegy 5 ezer rapanuit hurcoltak el a szigetről guanót kitermelni (1862). Csak tahiti püspökének tiltakozására szállították vissza az életben maradottakat 1864-ben. Ám a visszatérő emberek himlőt hoztak magukkal és a járvány következményeként összesen 600 fő maradt életben a 163 négyzetkilométernyi területen. Azonban nem csak a népességre mért csapást a „civilizáció”. Még ebben az évben francia misszionáriusok jelentek meg a szigeten, köztük Eugéne Eyraud, aki felfedezte a kohau rongo-rongókat, azaz a képírásos fatáblákat. Eyraud azonnal elrendelte a „pogány” írásokat tartalmazó táblák megsemmisítését, elégetését. Szerencsére mintegy kéttucatnyi mégis megmenekült, hála Roussel misszionáriusnak.
A megcsappant lakosságot mindenesetre könnyű volt a keresztény hitre téríteni, 1868-ra az egész népesség felvette a keresztséget. A következő csapás a francia kereskedelmi flotta egykori kapitányának, Dutroux-Bornier képében jelentkezett. Mivel a rapanuik utolsó uralkodói sarja 12 évesen 1866-ban meghalt, a gyökereit lassan elvesztő népet és földjét a despota Dutroux-Bornier saját tulajdonának tekintette. Az önkény ellen 1870-ben fegyveres felkelés tört ki, aminek végén a katolikus missziót vezető Roussel, sőt, megelégelve a „bornírt” francia tevékenységét, üzleti társa, az angol Brander is úgy döntött, hogy kitelepíti a sanyarú sorsú, megmaradt kis rapanui közösséget Mangareva szigetére, illetve Tahitire. Ezzel a sziget bennszülött lakossága mindösszesen 111 főre apadt. Ez a maroknyi szigetlakó lett a mai Húsvét-szigetet benépesítők őse. A sziget mind népességében, mind kultúrájában a kihalás szélére sodródott…
Hogy mi történt ezután, és milyen kulturális kincseket sikerült megmenteni, a következő részből tudhatják meg.
