a papiruszportal.hu archívumából [2006]
Szerző: boros
Az utóbbi években egyre több borászattal foglalkozó könyv jelenik meg. Ez az örömteli trend várhatóan tovább folytatódik, s a szőlő művelése, a bor szeretete kultúránk szerves részévé válik újra, mint ez a korábbi századokban természetes volt. A már összeszokottnak mondható szerzőpáros, Dlusztus Imre és Kaiser Ottó újabb boros könyvében számos érvet hoz fel a borkultúra, a gasztroturizmus mellett. Ez a hangulatos, gyönyörű képekkel teli album a szerzők borhoz való bensőséges viszonyát mutatja, s ez a sugárzó szeretet átragad az olvasóra is.
A bor helye I.
A nagyobb könyvesboltokban lassan önálló gondolát kapnak a szőlőműveléssel, borászattal foglalkozó kiadványok. Megtalálhatók a polcokon az egyes tájegységeket bemutató ismeretterjesztő kiadványok; átfogó általános munkák és tematikus sorozatok is készültek, készülnek. (Magam is részt vettem egy ilyen kötet kiadásában, a Boremberek az ország legnagyobb borászait mutatja be interjúkon keresztül. A szép kiállítású könyvet mindig jó érzés újra kézbe venni.) A nívós Borbaráttal egyre többen barátkoznak, s egyes rádióadóknál, folyóiratokban is önálló rovatot kap a borkultúra, például Kovács András István, majd Gazda Albert a Világgazdaság hasábjain nagyon régóta „művelik”.
Sorra alakulnak a borrendek, s lassan igazi hagyománnyá válnak a borfesztiválok, szüreti rendezvények. Néhány helyen ugyan a szervezőket leginkább a financiális eredmény mozgatja, de számos jó példa is akad: legutóbb a szekszárdi borfesztiválon jártunk, és minden szempontból – talán kivéve az esőt – kiválóra vizsgázott: pompás nedűk, jó hangulat, színvonalas kulturális műsorok, s a kirakott vásári portékák között nem kínai népművészeti tárgyakat, ruhadarabokat, hangszereket is lehetett látni-venni.
A bor helye II.
Ahhoz azonban, hogy a bor az őt megillető helyére kerüljön kultúránkban, elengedhetetlen, hogy a hegyleve megfelelő minőségű legyen. A hegyközségek, a borászok is felismerték, hogy a most már a világ minden tájáról elözönlő olcsó és iható kommersz borokkal nem versenyezhetünk, az egyedüli lehetőség a minőség javítása. Számos borászunk kellően felkészült már, és nemcsak kitűnő bort termel, hanem a marketinghez is ért (gondoljunk a nemrég elhunyt Gál Tibor munkásságára), vagy szakemberre bízza. A magyar bor számos külföldi befektető érdeklődését is felkeltette, s ez pezsdítően hathat az itthoniakra is. Sokfelé új telepítésekbe kezdtek, több helyen egyre szebb, egyre gondozottabb hegyoldalak nyugtatják a szemet. Olyan vállalkozásról is hallottunk – az „elkövető”, Konyári János mesélte el –, hogy valaki a Sínai-hegyről hozatott szőlőtőkét; Balatonbogláron a domboldalon egy kívülről is tetszetős épületben jártunk nemrég, ahol mintaszerű borászat működik. A minőségi bortermelés feltételei tehát lassan adottak, és a jó bor méltó helyét már csak meg kell ismertetni…
A bor helye III.: A borpince
A megismertetésben Dlusztus Imre és Kaiser Ottó kiváló könyve is segíthet. Dlusztus minden mondatában, az utolsó jelzőben is gondosan, tisztelettel, szépírói igénnyel ír a borról, a szőlőt művelő emberről és a köré épülő kultúráról. Történelmi tablóval kezdi, abból az időből, amikor még Magyarország bornagyhatalom volt, a mai Ciprushoz hasonlítja, ahol ma is… Korabeli dokumentumokat citál, ezzel is bizonyítva, milyen nagy szerepe volt a bornak a kereskedelemben, az adózásban stb. és legfőképpen a mindennapi életben. Majd egy-egy fejezet bemutatja a szüretet, a pincét s a bor természetes közegét, ahonnét vétetett. Ezután a borvidékek következnek a Balatontól az Alföldig. Az utolsó fejezet a német mintára épülő pincefalvakról szól, nem titkolva, hogy a példát követni lehet.
Dlusztus, amellett, hogy bemutatja a magyar bor érdemeit, a borvidékeket, a szőlőművelés-bortermelés nemes tevékenységét, „pártos” könyvet írt: az egész munkát áthatja egy elérendő cél, a gasztroturizmus honi megvalósítása, ez a mű vezérfonala. Szerinte e célnak kellene irányítania a kultúrát és a gasztronómiát összekapcsoló turizmusfejlesztést a budai pincelabirintustól kezdve a budafoki pincéken át (volt idő, amikor 20 ezer ember élt belőlük) Tokaj, Szekszárd, Sopron szőlővesszeiig.
A veretes tartalom, a mindenre figyelő szöveggondozás mellett művészi felvételek, néhol a bor és az ember kapcsolatából, életéből ellesett-ellopott pillanatokat megörökítő fotók emelik a munka értékét. A pincekulcstól – egy nagyon fontos eszköz – az utolsó szőlőfürtig hiteles, önmagáról és e kultúráról nagyon sokat elmondó képek Kaiser Ottó szemét és szakavatottságát dicsérik. E nagyszerű albumnál csak két hibát tudok felróni, azok is azért szúrnak szemet, mert nagyon jó könyv született: az egyik a Fertő tó helyesírása, a másik: hiányoltam a képaláírásokat, itt-ott igen jó lett volna legalább a felvétel helyét megtudni.
Dlusztus Imre – Kaiser Ottó: Borpincék
Alexandra [Budapest, 2005]
Kötött, 290×240 mm, 144 oldal
Szerkesztette Diósdi László
Nyomdai előkészítés Work Press
Képfeldolgozás Tóthpál András
Nyomtatás és kötés Alföldi Nyomda
ISBN: 963 368 618 0
Fülszöveg
Egy pohár bor a magyar kultúrtörténet esszenciája. Magyarország évszázadokon keresztül bornagyhatalom volt, mert mindene megvolt hozzá, hogy az legyen: szaktudás, gazdag hagyomány, megfelelő talaj, kitűnő klíma, alkalmazkodó fajtaösszetétel és a borászathoz nélkülözhetetlen nemzeti romantika. Hazánk minden vára és kolostora alatt volt bortárolásra alkalmas pince. Esztergomban kődongás boltozatú középkori pincéket találtak. Székesfehérváron az óváros minden háza alatt van pince. Vácon, ahová németeket telepítettek a tatárjárás után, egy 1570-es török összeírás szerint a Németvárosban levő lakóházak egy kivétellel mind rendelkeztek borospincével, és adóztak a bor után. Ahol a lankákat szőlőskertek ékesítik, a tájba simulnak a présházak és a pincék, nem akarnak kitűnni a tájból. A régi Pannónia területén csavarorsós fapréseket alkalmaztak a rómaiak, s ennek hagyománya élt tovább a magyar borászatban a középkorban, sőt sok helyen egészen a múlt századig. Dunántúli pincefalvakat járva egyik-másik présház mellett, a diófa árnyékában még látni ilyen több száz éves darabot. Észak-Magyarországon a bort tároló helyeket a faluhoz közeli pincedombon vagy az árnyas völgyben alakították ki. A szőlők, a pincék és a présházak tájformáló rendszer a 18. századra alakult ki. A könyvünkben bemutatott pincék, présházak, pincefalvak azonban nem skanzenek, hanem a magyar gazdaság megújuló és megújító lehelőségének csodálatos adottságú építményei.
