Elgar, Kreisler és a hegedűverseny

Nikolaj Znaider mindent tud

a papiruszportal.hu archívumából [2010]

Szerző: Lehotka Ildikó

Edward Elgar maga is meglepődött, mikor 1905-ben azt olvasta, hogy a híres hegedűművész, Fritz Kreisler a legnagyobb élő zeneszerzőnek aposztrofálja, sőt egy hegedűdarab írására biztatja. No persze, saját maga számára. Elgar ekkorra már megírta az Enigma-variációkat és a Gerontinus álmát, melyek meghozták az elismertséget, nem kellett biztatni, hogy komponáljon valamit hegedűre is. 1909-ben Kreisler újra a tömegtájékoztatást hívta segítségül, egy újságban megemlítette, hogy Sir Edward három éve ígért egy művet. 1910-re Elgar befejezte a partitúrát.

Elgar hegedűsnek tanult, így kiválóan ismerte a hangszer adottságait, lehetőségeit, Kreisler nem véletlenül nyilatkozott elragadtatva a hegedűversenyről: „Megrengeti a Queen’s Hallt”, szintén egy újságban pedig így jellemezte: „a legnagyobb hegedűverseny Beethovené óta”. Micsoda véletlen, mind Elgaré, mind Beethovené az Op. 61-es számot viseli. Az 1910-es ősbemutató zajos tetszést aratott, újra és újra kihívták a két művészt – Elgar vezényelte az előadást. Elgar levelezésében is sokszor említette a hegedűversenyt, „jó, rettentően érzelmes, túlságosan érzelmes, de szeretem…”, írja, de egy eolhárfa távoli hangjához is hasonlítja a művét. A korabeli píár tehát maximálisan működött, Anglia örült, hogy Purcell óta ismét van híres zeneszerzője, ezen a módon támogatni is tudta a versenymű bemutató előtti és utáni reklámját.
A h-moll hegedűverseny szép mű, de legalábbis hatásos. Rendkívül szenvedélyes, egy jó hangszer sajátosságait, a szinte búgó G-húr tartományát és a légiesen magas hangokat egyaránt mutatja. A zenei anyag nagy része olyan, mintha már hallottuk volna, kezdve Elgar múzsájának, barátjának – Alice Stuart-Wortleynek becenevét viselő ’wildflower’ témától kezdve egy-egy Paganini-passzázsig. A brahmsi hatás nyilvánvaló az egész mű során, egy csipetnyi Schumann-nal fűszerezve, rögtön a nyitó taktusokban. Csajkovszkij zseniális hegedűversenyéből is kapunk részleteket, és ha hegedűkoncertről van szó, Mendelssohn sem maradhat ki. Érzésem szerint egy hajszállal több a reminiszcencia, mint amit még jólesően hallunk, hiszen Schubertnél is vannak olyan taktusok, hogy kiragadva Beethovennek tulajdonítanánk, ami azonban egy másodpercig sem zavaró, hiszen az egyéni hang nyilvánvaló. A Hegedűverseny érdekes módon nem szentimentális, mint az e-moll csellóverseny nagy része (vajon mit mondhatott volna erről Elgar, ha a hegedűversenyt érzelmesnek tartotta?), itt a zavarba ejtően sok hasonlóság a furcsa. Mindenesetre a zene változatos, a hangulatok mozaikszerűen ömlenek a nagyromantika jegyében, szépen mondva rapszodikus, a hegedűszóló maximálisan tölti be a vezető szerepet, szinte sehol egy párbeszéd a zenekarral, az együttes szerepe aláfestő, a rövid zenekari részek viszont masszívak, gazdagon hangszereltek a szélső tételekben. A lassú, „nosztalgikus búcsú”-nak is nevezett Andante kifejező, édes-bús, a szólóhegedű hangjának (és némi felesleges virtuozitásnak) maximálisan tág teret nyújt. A három nagyobb egységből álló záró tétel bombasztikusan magas hangokkal operáló kezdete dinamikus, a kadencia az előadó és a hangszer képességeit prezentálja, az Allegro molto a már előző tételekből ismert témákat eleveníti fel.

Kreisler soha nem játszotta lemezre a művet, ezen a felvételen azonban az az 1741-ben épült Guarnierius del Gesú szól, melyen fölcsendült Kreisler előadásában a koncert a premieren. A hangszer hangja sötét az alsóbb régiókban, szinte férfias, a szóló első pár hangja mintha csellón szólna. A magas hangok azonban kristálytiszták, nem élesek, nincs az a zavaró karcosság a hangok mögött, ami egy kevésbé jó hangszernél sajnos megszokott.
Nikolaj Znaider mindent tud a hegedülésről, rendkívül biztonságos technikával játszik, a vibrato gyönyörű, a kettős fogások, akkordok kristálytiszták, a trillák peregnek. Pianói elképesztően szépek, bár némelyik alig hallható, mégis eleven, lüktet. Egyedül a sok egymást követő hangsúlyt tartom feleslegesnek, szétszabdalja az amúgy is rövid motívumok ismétlését a harmadik tételben, néhány helyen kevésbé leragadt vonóval, inkább spiccatóval lett volna célszerűbb játszani. A szenvedélyességet megkaptuk Znaidertől, a Staatskapelle Dresden ebben méltó párja volt Sir Colin Davies vezetésével. Nagyszerű rezeseket, szépen szóló vonósokat hallottunk, az előadás tehát kimagasló. Elgar-rajngóknak kifejezetten ajánlom a lemezt, és a kevéssé ismert művek, szerzők iránt érdeklődőknek.

Sony, 2009