L’art pour l’art Társulat: Két férfi, egy nő meg egy férfi
a papiruszportal.hu archívumából [2008]
Szerző: Vandál S. K. József
A kimondottan magyar abszurd humort játszó L’art pour l’art Társulat legújabb színházi estjén arra vállalkozik, hogy „az erőszak feltartóztathatatlanul terjedő, mindannyiunk lelkének legmélyebb üregeibe lehatoló tarackgyökérzetét kihuzigálja”. Ehhez a humor fantázianevű biológiai fegyvert veti be, a már jól ismert módon és szereplőkkel. Úgy vélik, a kacagás okozta rázkódás meglazítja a gyökérzet körüli, mélyen kiszáradt, már-már megkövesedett termesztőközeget, lehetővé téve a minél hatékonyabb ráncigálást.
Legutóbb a 2001–2002-es tévéműsorok dévédén megjelent darabjait (Nooormális???) és a Best uff válogatást teszteltük, s meg kellett állapítanunk, hogy frissességükből semmit nem veszítettek, s ugyanolyan aktuálisak, mint ma.
A február 15-i, késő estébe nyúló előadásra csordultig megtelt a fővárosi főhadiszállás, a Budapest Bábszínház nézőtere, s a műélvezők között műrepülő-világbajnoktól a műlovarnőn keresztül a műmosóporreklám-szereplő gyermekig változatos volt a felhozatal, amint azt az új műsortól is elvártuk.
A cím többféle képzettársításra lehetőséget ad, ám ez néha sehová sem vezető ösvényekre is vihet, mint láttuk azt a Hófehérke és a svéd törpe esetében. Egy ilyen „bonyolult színházi esten” sok minden megtörténhet, akár még arról is szólhat az előadás, ami a címben van. Számszakilag és biológiailag mindenesetre stimmel, hiszen az estek szilárd gerincét adó Besenyőék négyen vannak, és a cím így sokkal talányosabb, mint a 3+1 vagy 2+2 lenne, ami egy másik mulatós műfajba irányítana teljesen fölöslegesen. Míg ki-ki elfoglalja a helyét, a társulat a Jenő című, a Beatrice hasonlóan szellemes dalával semmilyen rokonságot nem mutató, magnóról hangzó anyaggal ajzza motiválttá a közönséget, s próbálja lesimítani az egyre több napi bosszúság felborzolta idegeinket. Ma már a legtöbb helyen külön felhívják a nagyérdemű figyelmét a mobiltelefon-használat mellőzésére (bár nem mindig célravezető), így történt ez ezúttal is: Pandacsöki/Öreg/Dolák-Saly a megszokott debil módon kért meg, hogy most tekintsünk el ezen hanghatások megszólaltatásától, hiszen sokkal nagyobb zenei élményben lehet részünk nélkülük is. Nosza!
A kretén kezdet most is ült: Dolák-Saly Róbert és Laár András egyszerre mondta el köszöntőjét, majd gyorsan összevesztek azon, ki folytassa most már egyedül, ki nyerje el a nézők kegyeit, a tapsot kisajátítva. A pofákat – a társulat erőssége – most is vigyorfakasztóan vágták, s elgondolkodtam azon, hogy vajon az előre alaposan kidolgozott forgatókönyvből mennyi marad meg az improvizálás után. A Két férfiban is előfordult, hogy úgy vonultak le visszafojtott röhögéssel a szereplők a színről, hogy aligha az volt az eredeti jelenet jól kiókumlált vége.
Egymás után sorakoztak a jól ismert betétek. A költő például társulatot játszott a társulatban, az egész előadásban általam hiányolt Tompika a helyhez stílusában is illeszkedően báb formájában bújt elő, akit Besenyő Pista bácsi okított a maga következetes módján és logikájával. Laár popzenei paródiája is nagy sikert aratott: egy szál gitárral, sállal és jól koordinált mozgással előadott performanszában az elmúlt évtizedek magyar sztárjai elevenedtek meg egy-egy pillanatra. Természetesen volt Besenyő családi jelenet, megspékelve kis rapes betéttel, Margittal, Kancácskával, szóelemzéssel: sífutás (nooormális???). Lányom megkérdezte, mit jelenthet Pista bácsi egyre kifinomultabb ásómozdulata. Ha minden mozdulatukat érteném, feleltem okostojás módon, nem járnék már lárpúrlárra.
Nem maradhatott el Naftalin Ernő az első sorokban – joggal be lehetnek…, vetítette előre a tudós lekászálódva a nézők közé – kellő riadalmat kiváltó interaktív száma sem, amelyben a jó párkapcsolatot boncolgatta, 1 kihívott férfi és 1 kihívott nő segítségével. Utalás szintjén elrepültünk az Orionnal is, de a parancsnok most más volt, viszont később virított az alufólia szerkó.
Laár Ripők-show-ja is déjà vu érzéseket keltett, ám másképp: a hasonló stílusú és színvonalú sztárműsorokkal tele vannak a kereskedelmi tévék, Laár a legrosszabb ripacs műsorvezetőket idézte, most is kitűnően, s ez – a fonal időnkénti elszakadtát figyelve – önmagának is felettébb tetszhetett. Idegesítően ismerős és szellemes volt a dévédépromóció is: a direkt marketing legszebb/legrosszabb pillanatain nyeríthettünk (majd a műsor után kifelé is). Nem maradt el a címnek leginkább megfelelő Besenyő-jelenet sem, az ismert archetípusokkal és nyelvi leleményekkel.
A legjobban ezen az estén Pandacsöki Boborján jelenete, a shakespeare-i színes darabka és a diafilmek tetszettek. Biológiai brutalitás és egyben fegyverarzenál, amint Boborján testhez simuló, mást ne mondjak „tetőtől talpig nejlonharisnyában”, nanu-nanu fejékkel és szárnyacskákkal megjelenik a színen mint idegen lény/légy, kellően kidomborítva kigyúrt, agyonsportolt adoniszi alkatát. Hogy ez a megjelenés nagyon erős volt, azt a harisnya deréktáj környékén való húzogatásával próbálta ellensúlyozni, kevésbé ütőssé tenni nem sok, illetve sok sikerrel. Ilyenkor nagyon sajnálom Pethő Zsoltot, hiába a sok próba, erre nem lehet készülni – Boborján ráadásul agyonalázza azzal is, nem először, hogy valószínűleg nem az előre lefektetett végszókat mondja, s eltér a forgatókönyvtől. A folyamatosan színpadi és nézőtéri röhögésbe fulladó jelenet volt az egyik legerősebb ezen az estén.
És a diafilmovy serial. Többet kaptunk belőle a szokásosnál, volt halott medvéről (Malého macko) szóló, idegen nyelvű (bár magyar olvasatban), akadt az idegen légyre rímelő Légy jó mindhalálig, és egy indiános sorozat, az Ezüst-tó kincse I., II. és a ráadás. Ami hülyeség egy régen olyannyira szeretett médium kifigurázásába beleférhetett, az belefért, gurult a közönség a nevetéstől, folyt a könnyünk.
Újra drámai oldalát és a gyilkos tőrt csillogtatta a társulat, ezúttal a Julius Caesar általuk kimunkálatlannak vélt jelenetének kitekert változatát adták elő. Az esten (önmagától) viszonylag kevés szerepet kapó Szászi Móni remekelt a súgójuk/súgó- és egyéb lyuk szerepében, de a római hősök is nagyot domborítottak mind fizikovizuálisan, mind rímelve. Rómát látni és tógában látni ezeket a figurákat nem mindennapi élmény.
80 százalék, talán ennyi lehet a forgatókönyvből megvalósuló élő szöveg aránya – ha valaki pontosabbat tud, ne kíméljen, ahogy a L’art pour l’art Társulat sem kímélt ezen az estén több száz embert, közmegelégedésre.
