Tóth Krisztina prózai univerzuma
a papiruszportal.hu archívumából [2010]
Szerző: leho
Tóth Krisztinának két jelentős műve látott nap- és holdvilágot 2009-ben. Az ünnepi könyvhétre verseskötete és az év második felében tárcanovellái. A Hazaviszlek, jó? című válogatásnak nehéz lesz hasonló közdicséretet kiérdemelnie, mint a Magas labdának, hiszen utóbbiról szinte csak jó kritikát lehet találni és verseskötet létére olvassák (XXI. századi skandalum), de papagájok és remekművek nem is teremnek minden csonkolt akácfán, vagy igen. A lírai univerzum után vaktérképezzük fel a prózait!
A november 12-i kettős könyvbemutató igazi ünneppé vált. A Petőfi Irodalmi Múzeum emeleti dísztermében a későn érkezők le sem tudtak ülni, pedig ugyanez a terem máskor king-kong az ürességtől, legyen bármilyen jó kiadvány bemutatója is. Nagyon jó választás volt Pepe (Scherer Péter), aki a Pepi című novellát, és Pelsőczy Réka, aki a Vót és az Ilyen egyszerű címűt olvasta fel/élte át – kitűnően. És a beszélgetésen kívül ilyenkor nem mellékes az sem, hogy a szerző a saját verseit miként olvassa föl, adott esetben a Magas labdából, hiszen a művek ilyen-olyan utóélete, értelmezési dömpingje helyett mégis talán ez a legfontosabb.
Magamban mosolyogtam a beszélgetést vezető Valacka András (Tóth Krisztinával együtt írták az Irodalmi ikerkönyveket) jó, de tanári kérdésein, hiszen egykori oktatóként magam is sokszor a digitális rendszer kérdéseire (0-1, igen-nem) próbáltam egyszerűsíteni az egyszerűsíthetetlen létet, ám a 2×2 józansága vagy logikája a való világban, a nem létező szocializmusban és a létező kapitalizmusban is csak a matematikában érvényesül, ami, ugye, az elefántcsonttornyú elmélet tudománya. Ezzel szemben minálunk
„Minden megtörténik, a legvalószínűtlenebb dolog is megtörténik. Minél valószínűtlenebb, annál inkább, de még ez sem szabály. Egyszerűen megtörténik, ne kérdezd, miért. Ha van sapkád, ha nincs.” (Csoda Rómában)
*
„Elment a városba, metróra szállt…” Úgy képzelem, hogy amikor Tóth Krisztina kimozdul ólomüvegtornyából, akkor sokkal jobban észreveszi majd tökéletes ablakai után a reáliák mulandóságát, tökéletlenségét, kontrasztjait, viszonylagosságát. Ez a kiveséző, elemző, nagyon érzékeny és mégis kíméletlen látásmód uralja ország-világ, de önmaga látását is, és kaleidoszkópszerűen villantja fel létünk apró pillanatait. Többször elmondta, hogy mindenre figyel, önkéntelenül is, s az elraktározott történetekből, életmorzsákból, akaratlanul kihallgatott beszédrészletekből, mikroszkopikus elemekből építi föl kitalált történeteit – ám némelyik olyannyira életszagú, hogy el sem hisszük, hogy nem maga a valódi, 100 százalékos dzsúsz (na jó, sűrítményből, és nyomokban diót, mogyorót is tartalmazhat – esetleg csokinyuszit, -mikulást, nyulást, mikuszit).
Álmokat kergetünk, mint az aranymosáson morfondírozó kézbesítő, aki viszont munkáját csapnivalóan látja el, s emiatt el is csapják. Olyan a házasságunk, mint a páternoszter, „sokan félnek tőle, nehéz belőle kiszállni, és noha világosan meg van mondva, hogy egyszerre csak két ember utazhat, mindig megpróbál belépni egy harmadik is”. Messze szeretnénk elkerülni a „büdös” hajléktalanokat, és mégis mindig beléjük akadunk, ráadásul hiába megyünk-szorgoskodunk, mint a hangyák, s hisszük, hogy „minden ugyanaz”, semmi sem ugyanaz: Utazzá’ – mondja a félszemű, de legjobban látó hajléktalan, Teiresziász legyintve, lemondóan mókuskerék létünkre.
Az idő múlása és a mulandóság érzete fogja össze lazán a kötetet. Január van. Az idő, stirlitzi módon, soha-soha meg nem áll, az egyik kedvenc kötetbeli novellám a Perpetuum mobile. Reggelente, amikor headset, szilikonmellek (remek a futurisztikus Pixel oldalvágása) és „zsírégetés!” felkiáltások nélkül pallérozom kecsességem a Duna-parton, sokszor eszembe jut az írás, és máris jobb kedvem kerekedik (=kapok levegőt is). A távolságot mint ólomüveggolyót másképp méricskéljük ugyan, Kuala Lumpur, az Örs vezér, Királyhágó tér helyett én a horizontot tartom ellennek, szerencsére rövidlátó vagyok. A mértékegységeink sem azonosak: a szerző süteményben, valaki alanyban-állítmányban, és olyan is akad, aki sörben gondolkodik – a lényeg azonban, a test mulandósága, megereszkedése ugyanaz.
A mindig aktuális vasúti és békávés, szürreálisan hiperrealista írások némelyike olyannyira kétségbeejtő, hogy kis híján megszakadunk a röhögéstől, vagy éppen a szívünk szakad meg (Szólánc). A hivatalok packázásai hónapokon keresztül egy kéményjavítás kapcsán, egy tönkrement faredőny, a nagy műgonddal felrakott, majd leszakadt polc…
A „minél valószínűtlenebb” kategóriába tartozik és némileg oldja a mulandóság áthatotta minden történet tragikumát például a Visszapillantó abszurd helyzete, amikor a plátói szerelmét, egykori osztálytársát végre meglátogató férfi „előtte” besegít a takarításba, épp egy létrán áll alsógatyában, és nincs „utána”, mert az előbb és az elképzelt utóbb között, a jelenben megjelenik a férj.
A nagy vonalakban a női szexualitásról című/szóló írás kicsit fölbosszantott, ennyire görényilyenek (többen jelezték, ez diszkrimináció e kedves kis állattal szemben, s a szerző is valószínűleg tiltakozna: görény embernek nem farkasa) lennénk a nőkkel?! Tóth Krisztina úgy csóválja fejét az általa fordított francia szülészzseni fejtegetésein és egyéb férfigyarlóságainkon, mint Julianne Moore a Bérgyilkosokban a szomszéd pár veszekedésének kilesése közben. De a saját nembelijeivel sem kíméletes, például Szirénkével, a csupaszőr nővel, aki férje közbenjárására végre megszabadulhatott a testét fogva tartó vörös szarubilincseitől, s szirén módjára vízre ereszkedhetett… Már a név is gyilkos!
És az univerzum ezekből az elemi részecskékből így áll össze komplett, szétbogozhatatlan egésszé, ahol semmi és senki nem fehér vagy fekete, ha pedig igen, akkor életbe lép a Pelikán-effektus: az a gyanús… „A világ pókhálófinom összefüggései felfénylenek időnként, de nem mindig követik a logika szabályait.” (McEnroe és a baldachin – vö. rendőr, logika, akvárium) A polc terhe, az élet olykor „tényleg túl nehéz… nem biztos, hogy ki kell bírni.”
Miközben jól ismert, átélt, alig, soha nem vagy csak érintőlegesen tapasztalt élethelyzetek szakadékaiba ereszkedik, lírai magasságokba visz haza/az űrbe, ha állati viszonylatokról, kis házi kedvencekről esik szó, ilyenkor az ólomüveg jól érezhetően elpárásodik (űrkutyák, űrcica).
Megszokhattuk már, a szerző könnyednek tűnő, laza történetei sem önmagukért vagy lárpúrlár vannak – noha A kalap közepe némileg ilyen jellegű szófejtésbe, -kalandozásba kezd (sífutás – műúszás) –, az írásokat újraolvasva is mindig fel lehet bennük fedezni nem csak cukrászati finomságokat. Nagyon jó, hogy humoros-morbid betétekkel, gegekkel, kiszólásokkal, áthallásokkal enyhíti kíméletlen világlátását, a szomszéd néni Új Életet árul a temetőben, és soha nem ad el belőle egyet sem; ilyen Delhusa Gjon megidézése, a bakkecskétől származó (…) kecskesajt története, és szórványosan felbukkannak a már megszokott kulturális játékok, pl. egy levéllezárás: „…édes. Anna”
Hazaviszlek, jó? Jó! Kellemes útitárs, vademecum ez is, mint a Magas labda [„Lehet figyelni. El lehet lenni vele.” (Homokakvárium)]. Ám ha dönteni kellene, a verseskötet sűrűsége, feszessége, nem rejtőző és rejtett emelkedettsége okán, illetve a Hazaviszlek, jó? esetében a tárca műfaji kötöttségei („mulandósága”) miatt a garast mégiscsak a Magas labda mellé tenném le, noha a tárcakötet legtöbb darabja kiállja majd az idő próbáját. (Nagyon várom, hogy az író egy nagyobb egységet, regényt is megalkosson.) Kiss Ottó-i gyermekperfekcionizmussal: elég jó kis színes tárcakötet.
P. S. Női hóeke. A kalap közepe egyik nyelvi játékának megfejtése még most sincs meg, pedig viaszveszejtéses módszert is alkalmaztam, ezt ki kell deríteni, ne járjak úgy, mint a trotechnikussal annak idején.
Tóth Krisztina:
Hazaviszlek, jó?
Magvető, Budapest, 2009
Kötött, 123×184×25 mm, 244 oldal
ISBN: 9789631427431
