Sárosi Bálint: A hangszeres magyar népzenei hagyomány
a papiruszportal.hu archívumából [2009]
Szerző: Lehotka Ildikó
A hangszeres magyar népzene kutatását viszonylag későn kezdték, bár Bartók lejegyzett és műveiben fel is használt hangszeres anyagot. A hangszeres népzenét cigánybandák játszották, a dallamok a magyar népzenéből eredtek, a népzenekutatóknak mégis kétségeik voltak – Kodály és Bartók fenntartásokkal gondolta azt, hogy a népi kultúra hiteles képviselői a bandák –, vajon ez színmagyar dallam, vagy van benne más is.
Természetesen meg kell különböztetni a cigányság zenéjét, ez nagyrészt vokális, és az asszimilálódott cigányzenészek által játszott magyar népzenét. A hangszeres népzene kutatása nemcsak Magyarországon, hanem mindenhol később kezdődött az énekelt dallamokéhoz képest.
A hangszeres népzene a cigánybandák sajátja volt, sok városi hatásra – ott jobban szerették a verbunkosokat, nótákat – alakult a zenéjük, természetesen a népzenéből is táplálkozott dallamkincsük. Érdekes kérdés, hogy vajon mit kell hangszeres zenének tartani, illetve hol a határ az énekelt és hangszeres zene között. A citerás játékát „nyilván nem tekinthetjük hangszeres zenének”, hiszen a népdalt csak kipengetik, a dudanóták átmenetet képeznek a hangszeres és az énekelt zene közt, míg a hangszerutánzásos énekelt dallam, például a dudáé, hangszeres zenének számít.
A könyv első része, a Zenész és közönsége igen érdekes lehet mindenki számára, olvasmányos, rengeteg történettel alátámasztott. Megtudjuk, hogy a zenészfoglalkozást is űzők nem lehetnek például tímárok, fazekasok, nyergesek, s a legtehetségesebbek megtehették azt, hogy csak a zenélésből éltek. A zenészt mindig is lenézték, hiszen akkor aludtak, mikor más dolgozott, a jókedv fokozására némi alkoholt is ittak, könnyen bántak a pénzzel, igazán „hasznos” dolgot nem csináltak. Megalázó volt az is, hogy a vonószőrbe pénzt húztak, a zenész homlokára ragasztották a bankót (elég izzadt-e, megdolgozott-e a pénzért?), teli pohárba dobták a fémpénzt, menetkor guggoltatták őket, olyan dolgokat parancsoltak nekik, amiért ma azonnal az ombudsmanhoz rohannának.
A zenészi életre készülni kell, ahogy a falusiak már apjuktól tanult szakmákba is beleszületnek, szülői gondoskodás mellett ismerkednek a mesterséggel. Már a kétéves gyereknek is adnak a kezébe hangszert, az Életek éneke című nagyszerű filmben is láthattuk, később bőgőzéssel, kontrázással kezdi, a betegség, katonaság, egyéb ok miatt hiányzó zenész szólamát játssza. Prímássá válni nem egyszerű, mindenesetre belülről, nemcsak fentről látja, hogy milyen is a zenekar felépítése. Kottát nem tudtak olvasni, hallás után tanultak, csak a legnagyobb, külföldön is elismert cigányzenészek ismerték a kottát, ők számos esetben tanítottak, és őket is tanították.
A kötet következő két egysége már a szűkebb olvasóközönségnek szól, feltételezve a zenei, népzenei fogalmak ismeretét. Sárosi Bálint elemzi a dallamkészletet – a hangszeres zene dallamkészlete érdekes módon nem pentaton –, igazodik a divathoz, két nagy réteget különböztethetünk meg: a duda- és a verbunkosörökséget. Rámutat arra, hogy az eredetileg gyermekjátékdalok formáját alkotó ütempáros dallamok egyszerűségük ellenére hogyan és főleg miért kerülhettek be a hangszeres népzenébe, hogyan és miért keveredett a magyar népzene egyéb dallamokkal. Később a nagyformáról is olvashatunk.
A formai sajátosságok után kerül sor a dallami jellegzetességek vizsgálatára, az improvizáció (vagy nem is az?) fontosságára. Manapság szinte semmilyen improvizáció nincs a népzenében, de a dzsesszen kívül talán csak az orgonisták sajátja a műfaj. A hangszeres népzene elsődlegesen tánczene volt, Sárosi rövid, tömör összefoglalást ad a típusokról, tájegység, földrajzi elhelyezkedés szerinti elnevezésekről, ritka magyar, sűrű csárdás, csűrdöngölő stb. Számomra a legérdekesebb a Böhme-féle gyűjtemény 4+6 ütemes periódusa volt, a klasszikus forma szabályai a népzenébe is bekerültek. A harmonizáció kérdése is különleges, a szűkített-bővített akkordokat is használják.
A kötet példatárát érdemes alaposan tanulmányozni a jegyzetekkel együtt, a cifrázások különösen érdekesek a példákban. A név-, helynév-, tárgymutatóval, valamint sorszerkezet- és kadenciamutatóval ellátott kötetben képanyag is található, benne például Kovács János rendőr szakaszvezető levélsípon zenél. Az egyenruhás Kovács titulusa oly meglepő lehetett a szerkesztő számára, hogy a kép keletkezésének évszáma ötjegyű lett.
Rengeteg, igen gondosan gyűjtött jegyzet kíséri az egyes alfejezeteket, Sárosi sokrétűen támasztja alá – az elmúlt korokból is – mondanivalóját. Hol kacagtat, hol elgondolkodtató eseteket villant fel, irodalmi művekből merít, sok esetben a zenetörténet egészen korai periódusaiból kapunk a témába vágó előkészítést, magyarázatot.
Sárosi Bálint könyvének második kiadását tarthatja kezében az olvasó. Ritka, ha egy szűk szakmai rétegnek írt speciális témájú könyv jelenik meg újra, 21 év elteltével, kiegészítve, újragondolva, érdemes volt újra kiadni, érdemes olvasni.
Sárosi Bálint:
A hangszeres magyar népzenei hagyomány
Balassi Kiadó, Budapest, 2008
Kötött, B/5, 204 oldal + 16 mellék
9789635067787