Egy megkésett ifjúság története
a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: bookworm
Erich Maria Remarque nem ismeretlen a magyar olvasóközönség előtt, bár nevét nem találjuk a nemrég megjelent Világirodalom című, az Akadémiai által gondozott kötetben. A diadalív árnyékában, Három bajtárs, Szerelem és halál órája szép élményeket szerzett sokunknak. A fekete obeliszk című könyve egy különös hangulatú írás, a szereplők választása mindennél többet mond el. A történet a két világháború között játszódik, amikor az elsőt még nem heverte ki a világ, de a másodiknak a fenyegető érzete már a levegőben van.
Szinte megfoghatatlan hangulat lengi át a kötetet: az emberek keserűek a kilátástalanság miatt, a pénz egyre jobban elértéktelenedik, fizetés után fél óra vásárlási szünetet kapnak a munkások, dolgozók. Igazán jól csak egy-két embernek megy, közéjük tartoznak a Heinrich Kroll és Fiai Síremlékkészítő Cég tagjai. A vállalat tagja Ludwig Bodmer, aki maga is megtapasztalta a fronton a háború minden kínját, az ő szemszögéből látjuk az eseményeket. Ne gondoljunk meghökkentő, kirívó történésekre, a kötet szereplői átlagemberek, némelyikük nem mindennapi foglalkozással, de az átlagosnál jóval nagyobb gondoktól sújtva. Ami mégis állandó az életben, az éppen a halál. A könyv címében szereplő obeliszk jelkép: a valaha jobb napokat látott, temetni kényszerülő emberek, a földhözragadt dolgok jelképe; Knopf, az egyik szereplő legkedvesebb szórakozása, hogy éjjelente hazatérve részegségében levizeli, de jelképe annak is, hogyan magasztosulhat fel egy örömlány halálában. Jelképe az állandóságnak, és az obeliszk eladásával erősödik meg a Kroll cég anyagi helyzete.
A főszereplő személyiségét apránként bontja ki az író. Nem a múltba fordul a valaha szép reményű Bodmer, a régi események már nagyon távol esnek a szigorú jelentől: nem szabad visszafordulni, „nosztalgiázni”, az csak visszaveti az embert a rá mért útról.
A kispolgárok, iparosok jellemzése találó, sokrétű, Remarque az emberi gyarlóságra fektette a nagyobb hangsúlyt. Vannak szeretnivaló és kevéssé szeretetre méltó figurák, ki-ki kiválaszthatja a neki szimpatikust. Akad közöttük olyan, például Lisa, a lómészáros felesége, aki nem hajlandó tudomást venni a háború pusztításairól, az életet éppúgy akarja élvezni, mint azelőtt, és ez maximálisan sikerül is neki. Vannak, akik szemernyi kétséggel ugyan, de saját javukra fordítják a lehetőséget, és a zavarosban halásznak (Bodmer és barátai felhalmoztak egy csomó étkezési jegyet, így az iszonyatos infláció ellenére fillérekért lakhatnak jól, nem kis derültséget keltve az olvasóban), valamint akik belefásultak a kilátástalanságba, és valamilyen módon elfordulnak, megfutamodnak. Különös színfoltja a könyvnek Bodmer éteri szerelme Isabellével, az elmegyógyintézeti ápolttal: ez is egyfajta menekülés a gondok elől, de a tehetséges költő, volt tanár, jelenleg rajzoló, reklámfőnök és könyvelő a testi szerelmet is gyakorolja. Persze mással. A skizofréniában szenvedő lánnyal való találkozásai egyrészt megtisztítják, másrészt a lány szavai egy új világba kalauzolják el, a „normális” ember által soha fel nem tett és meg nem megválaszolt kérdések minket is továbbgondolásra késztetnek. Az Isabellével való találkozások ritmikája – bár Bodmer minden héten orgonál a misén az intézetben, és találkozik a lánnyal – egyre lassúbb: a férfi tudja és érzi, hogy ez a kapcsolat (is) kilátástalan. A lelki tisztaság ellentéte élesen jelen van a regényben: a sírkövesek és az éttermek mellett a bordélyházak húznak hasznot a gyarló emberekből, a szórakozásra mindig van-volt-lesz pénz. Megismerünk néhány cirkuszban dolgozó hölgyet, akik nemcsak abbéli produkcióikból élnek meg: a tiszta szerelmet feladva választják az anyagi gondoktól mentes életet. De mindenkinek úgy kell boldogulnia, ahogy tud, akár megtagadva elveit.
A könyv üzenete a remélni és bízni tudás, a szélsőséges helyzetekben való helytállás. A 21. század embere elgondolkodhat azon, hogy milyen körülmények között kellett élnie elődeinek a két világháború alatt és között, mégis bíztak az olykor kilátástalan jövőben.
Fülszöveg
Az egyre keserűbb író a második világháború utáni évtizedekben írta ezt a Magyarországon mindeddig nem igazán ismert remekművet. Azokban az években, amikor kihunyt megint az optimizmus fénye, hogy netán az emberiség megelégelte már a háborút és a közeljövőben fel fog ragyogni a világbéke napja. „A világ békéje! Soha nem beszéltek róla többet, és tettek érte kevesebbet, mint a mi időnkben” – fogalmazza meg az író ennek a regényének bevezetőjében.
„Ezért nem árt, ha egyszer visszamegyek azokba a csodálatos évekbe, amikor a remény zászlóként lobogott felettünk, és olyan gyanús dolgokban hittünk, mint emberség, igazságosság, tolerancia – és abban is, hogy egyetlen világháborúnak elegendő tanulságul kell szolgálnia egy emberöltő számára.”
Ezek a „csodálatos évek” az első világháború utáni Németországban zajlanak. A történések hősei sírásók, prostituáltak, temetkezési vállalkozók és a Werdenbrücki Költők Klubja. A legjobban fizetett mesterségek a kifordult világban! A szűk helyszín is ennyi csupán, a Városi Temető és a mellette található utcák épületei: bordélyok, sírkövesek, egy elmegyógyintézet. De a világ mégis tele lelkesedéssel, hiszen a” nap besüt a Heinrich Kroll és Fiai Síremlékkészítő Cég irodájába. 1923 áprilisa van, és az üzlet jól megy…”
Erich Maria Remarque: A fekete obeliszk
Alexandra [Pécs, 2006]
Kötött, 396 oldal
Fordította Villányi György
Borítóterv Streicher András
Felelős szerkesztő Horváth Zsuzsa
Nyomdai előkészítés Art-is Kft.
Nyomás Alföldi Nyomda
ISBN: 9633698812