a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: szabói
Sosztakovics három kantátája szólal meg a Warner Kiadó legújabb lemezén. Rendkívül érdekes ez az összeállítás, hiszen a nyitó, majd félórás darab nemcsak Sosztakovics stílusának szinte minden elemét mutatja, de a Sztyepan Razin kivégzése burkolt társadalomkritika. A másik két kantáta a szocializmus dicsőítése, a kultúra közkinccsé tétele jegyében íródott, nem mellesleg Sosztakovics az ilyen típusú, stílusú művekkel (akárcsak többi zeneszerzőtársa) elkerülhette az állandó halálfélelmet.
Aki még emlékszik a hetvenes-nyolcvanas évekre, biztosan hallott olyan művet, mely a szocializmus dicsőítésére készült, a mozgalmi dalokat énekelni is tudni kellett. Sosztakovics életműve ezért sem lehetett kedvelt akkoriban, hiszen például a Leningrádi szimfónia bármilyen remekmű, már a cím hallatán keserű szájíze lett az embernek. Ez az idő elmúlt, Sosztakovics műveit ámulattal hallgatjuk, a koncerttermekben is.
A lemez második kantátájának magyarul a címét sem találtam, oroszul Nad rogyinoj nasej szolnce szilajet (A nap szülőföldünk felett ragyog, Op. 90.). A Dolmatovszkij szövegére írt művet a Kommunista Párt XIX. kongresszusának dedikálta a szerző, a bemutató Moszkvában volt 1952. november 6-án. Frenetikus sikert aratott, a Pravda éljenezte az „energikus forradalmi szellemet”. A kompozíció jól felépített, hatásos, frenetikus zárással, hatalmas rezeskarral, gyerek-, és vegyeskarral. A kórusok felváltva is énekelnek, ez is jelzi, hogy a szovjet nép része gyerek (érdemes egy művet a címe miatt megemlíteni: A. Alekszandrov: Sztálin mosolya melegében sütkéreznek a gyerekek), fiatal, munkás és művész. A művet nagy tömegek énekelhetik, hiszen a szólamok nem nehezek (és gondoljunk a szavalókórusokra).
A másik kantáta a Dal az erdőkről (Op. 81.) című, a Müpában is megszólalt 10 éve, nem minden közreműködő vállalta a felkérést. A héttételes mű (1. Amikor a háborúnak vége lett; 2. Szép földünk ékesítsék fák; 3. Emlékezés a múltra; 4. Az úttörők erdőt ültetnek; 5. A komszomolisták élen járnak; 6. Séta a jövőben; 7. Hálaének) címeivel is jelzi a társadalmi rendhez való illeszkedést. A Dolmatovszkij szövegére készült darab először 1949. november 15-én szólalt meg, Mravinszkij vezényletével Leningrádban. A bemutató után Sosztakovics a hotelszobájában a párna alá dugta a fejét, majd kinyitott egy vodkát. A Dal az erdőkről azonban meghozta Sosztakovicsnak az elismerést, a következő évben Sztálin-díjat kapott, 100000 rubel kíséretében.
A műben szintén megszólal gyermekkar, vegyeskar, tenor- és baritonszóló. A tételek hossza, a tempók, hangszerelés a közízlésnek megfelelő, csodálatos leíró, pasztorális szakaszokkal (az elmaradhatatlan angolkürttel), dúdolókórusokkal tarkított.
A kulturális felemelkedést, a nép ízlését kiszolgáló kantáták bár hatásosak, de ez nem jelenti azt, hogy Sosztakovics engedett volna a minőségből. A két kantáta felépítése ragyogó, (hiszen a zenével addig nem találkozó tömegeknek ilyen kompozíció kell, az ívek nagyon jól megrajzoltak, a harmóniák izgalmasak, de a mű belső szerkezete éppen olyan igényes, mint Sosztakovics más műveinél. E két mű valóban a széles néptömegeknek készült (és hangszórón szólt a falvakban).
A lemez legizgalmasabb darabja azonban a Sztyepan Razin kivégzése című, a kantáta 1964-ben íródott, ekkorra már a szovjet hatalom engedékenyebb volt, az elvi-ideológiai akadályokat nem kellett áthágni, ezért is születhetett meg a mű. A gazdag kozák családból származó Sztyepan Razint egyfajta Robin Hoodként, Rózsa Sándorként tartják számon az oroszok; ő lett az 1667-es parasztlázadás vezére, rengetegen csatlakoztak hozzá. Leszámolt a helyi potentátokkal, elnyomókkal, egyre több híve lett. 1670-ben a Szimbirszk ellen indított csata balul sült el, Razin megsebesült, majd 1671-ben elfogták, halálra ítélték; a Vörös téren kínozták halálra.
A mű zenekarra, vegyeskarra és basszusszólóra készült, Jevtusenko versére, a bemutató 1964. december 28-án volt, Kirill Kondrasin vezényletével. A média tudomást sem vett az eseményről, és a mai napig szinte ismeretlen ez a mű (Sosztakovics szimfóniái közt is vannak a vokális megoldást használók, melyek megszólalnak koncerttermekben), itt az alkalom, hogy megismerjük a művet. A kantáta nagyszerű, csodálatos hangszíneket hallunk, az érzelem- és természetábrázolás festői, helyenként megdöbbentő. Egészen más már a nyitó szakasz is, mint a két ideológiai kantátánál, a hangszerelés gyakran sötét, a hangulat döbbenetes – mintha egy másik szerző darabját hallanánk. Remek felépítésű a kantáta, az „igazi” Sosztakovics lelke is benne van. Mindenképpen meg kell ismerni a művet, az ember a hatása alá kerül, a karmester, Paavo Järvi mesterműnek nevezi.
A felvételen az Észt Nemzeti Szimfonikus Zenekar játszik, az Észt Koncertkórus énekel, mit bánjuk, hogy a gyermekkórus néha nem intonál tisztán – remek felvételt hallunk, a két férfiszólista, különösen a bariton nagyszerű. Mind a komor, tragikus gondolatok, mind a napsütéses, felhőtlen érzésvilág plasztikusan jelenik meg; sötét és világos, derűs és tragikus, ellentétes karakterek, gyökeresen más világ tárul a hallgató elé.
Warner Erato 0825646166664
Comments on “Sosztakovics kettős élete”