Jo Nesbø: Doktor Proktor pukipora
a papiruszportal.hu archívumából [2012]
Szerző: legéndi
Jo Nesbø első ifjúsági műve, a Doktor Proktor pukipora az idei budapesti könyvfesztivál egyik gyerekirodalmi durranása volt. Vitték, mint a regényben a fingonautaport. A befutott norvég krimiszerző eredetileg gyerekének, „belső használatra” szánt meséit jelentette meg regény formában 2007-ben, a történet azóta népszerű sorozattá bővült. Egyelőre az első kötetet adta ki a Kolibri, a folytatásokig nézzük, mitől megy égbe Doktor Proktor! Megkérdeztük a regényről a fordítót, Petrikovics Editet is.
Már az LGT is megénekelte annak idején, hogy neki nem Fagifor, hanem valami más kell. Bár Nesbø szintén zenész, ezúttal mégsem a zenéhez, hanem egy nálunk kényes témához nyúlt: a pukizáshoz. ’A végbélen (hang kíséretében) távozó bélgáz’ értelemben (ÉKsz.) leggyakrabban használatos „fing” (durva) önálló szócikként nem is szerepel a Magyar szókincstárban (de a nap mint nap unalomig emlegetett „findzsa” igen), viszont a „szellentés (fn)”-nél ezt találjuk: fing (durva), szellet (rég), alszél (biz), pú (biz), puki (biz), szél, bélgáz (vál), alfarhang (tréf), pörcintés (táj), poszogás (táj). A pukizás (maradjunk ennél) az ember egyik fontos vegetatív folyamata, ha akarunk beszélni róla, ha nem. A gyerekek pedig annál inkább igen, minél inkább mi nem. Nesbø tehát megkönnyíti a témáról való társalgást, s már ez jó ötlet, ám nem ez az egyetlen a kötetben. A könyv több annál, mint hogy csupán szelekről szóljon. Ez csak a mézesmadzag, mondhatnánk más könyv esetében.
A szerző vett néhány jót: egy vörös hajú lányt az Ágyú utcából, egy épp a szomszédjába költöző parányi szeplős fickót (azért zenészek mindketten), egy langaléta, szórakozott, balfék professzort, aki mindenfélével kísérletezik; egy csatornakígyót, egy Rattus norvegicust; és néhány rossz embert: egy gazdag maffiózót és ikerfiait. Jól tudja, hogy egy szimpla találmány kikísérletezésének története vagy egy mégoly kalandos iskolai, városi ünnep megéneklése a mai akciódús időkben már smafu, ezért krimijeiből átemelt több noirelemet is. Sok a meglepetés a regényben, a kisszámú jelentős szereplő ellenére igen fordulatos a cselekmény, a bűnügyi szál kifejezetten használ a műnek. Persze érdekes a foszforeszkáló, illetve a fingonautapor, amely az embert kilövi az égbe, ritka szereplő gyerekkönyvben az anakonda (Anna Konda) vagy a vándorpatkány is, de a lényeg az izgalmas történeten, a mozgalmas cselekményen és nem utolsósorban az emberi kapcsolatokon van. Nesbø ravaszul mindig csak egy újabbat fed fel a fontos kirakódarabokból, míg a végére teljesen össze nem áll a kép. A sokat próbált olvasó pedig kombinál. Már az elején sejti, hogy a pukipornak az állami ünnep díszlövéseinél alighanem a puskaporral is lesz valamilyen kapcsolata, s az ilyen kiszólások sem következmény nélküliek:
„Az anakondák ugyanis az őserdőkben élnek és olyan folyókban, amilyen a brazil Amazonas, és semmi keresnivalójuk olyan szennyvízcsatorna-rendszerekben, mint amilyen a békés, Oslo nevű városka alatt húzódik keresztül-kasul. Még hogy egy anakonda a csatornahálózatban? Tizennyolc méter színtiszta fojtóizom? (…) Ezt az égvilágon senki nem venné be!”
Jo az írói vénája, Nesbø nem akar sokat markolni, érthető, könnyen befogadható gyerekregényt írt, a fordítás gördülékeny. És ami nagyon fontos, át- meg átszövi a humor: egymást érik a vicces helyzetek (iskolaórák, kísérletek, de a tökmagnyi Bulle szinte minden jelenete humoros), különleges és tipikus karakterek (kamasz nagylány, meg nem értett művész, rendőrök – mintha ismerősek lennének) élete fut össze (néha szó szerint), és mindez nem öncélú. A Doktor Proktor pukipora remek mai kalandregény, népszerű olvasmány lesz.
Kolibri Kiadó, 2012, kartonált, 258 oldal, Mike Lowery illusztrációival
A Libri könyvbemutatóján a fordítóval, Petrikovics Edittel beszélgettünk.
Milyen Nesbøt fordítani általában? Mit érdemes tudni róla?
Elsősorban a krimijeit ismerem, ez volt az első kötete, ami nem ebbe a sorba tartozik. Nagyon jó stílusa van, ami az évek során folyamatosan egyre jobb lett. ő sem írónak indult, mint oly sok északi krimiszerző. Eredetileg focistának készült, de erről egy sérülés miatt le kellett tennie, majd zenészként futott be, és ismertsége okán végül álnéven juttatta el első regényét a kiadóknak. Kezdettől fogva „zabálják” a műveit, és hál’ istennek azóta is megállás nélkül ír. Azért kihívás őt fordítani, mert alaposan beleássa magát egy-egy témába – legyen az akár a kábítószer-használat, a neonáci miliő, a cigányság története vagy Norvégia második világháborús szerepe –, illetve komoly feladat átültetni a stilisztikai játékait.
És milyen volt ezek után a Pukipor?
Bizonyos szempontból könnyebb, a sztorija természetesen nem olyan szövevényes, mint egy krimié. De a nyelvezete, a stílus, a keret azért tartogatott időnként feladatot. Több helyen felismertem a krimijeiben alkalmazott elemeket.
Sok benne a krimijellemző, a meglepetések, az adagolás. Nesbø „leereszkedett” a gyerekekhez?
Nem, erről szó sincs. Ebből a szempontból nagyon „skandináv” a hozzáállása, partnerként tekint a gyerek olvasókra – és mellesleg a gyerekkönyvek felnőtt olvasóira is. A történet egyébként a saját kislányának mesélt sztorikból állt össze, fejlődött ki. Nekem abból a szempontból is nagyon érdekes volt a fordítás, hogy miként tükröződnek a felnőttkönyvei a Pukiporban. Jók a dialógusok, a karakterek, és mint említettem, kettős könyv, a szülőt is szórakoztatja.
A „puki” szóval és magával a témával megszenvedtél?
Különösebben nem, hiszen egyáltalán nem ízléstelenkedésről vagy csupán alhasi poénokról van szó, hanem egy nagyon jól felépített, fantáziadús írásról, amit fordítani is nagy élmény és kifejezetten szórakoztató volt. Egyébként én kezdetben a némileg erősebb „fingópor” kifejezésből indultam ki, de aztán a kiadó meggyőzött…
