a papiruszportal.hu archívumából [2008]
Szerző: szabói
A Budapesti Vonósok Tavaszi Mesterbérlet sorozatának első hangversenyére került sor a Zeneakadémián február 11-én. Ahogy az már csaknem gyakorlat a hangversenyéletben, különleges műsorral, egy fiatal, rendkívül tehetséges szólistával várták a közönséget. A műsor felépítése két műfajt mutatott be, a szerenádot (Elgar, Wolf, Dvořák) és a trombitaversenyt (Vivaldi Telemann, Händel), az előbbieket a romantika korából válogatták. Közreműködött Boldoczki Gábor trombitaművész.
A szerenád műfaja a könnyed szórakoztatásé, derűs, könnyed, általában kisebb együttesre írt tételekből áll. A tételek formai megoldásai könnyen érthetőek, világos szerkesztésűek, mély, magvas mondanivalót nem tartalmaznak, hiszen az adott kor könnyűzenéjének számítottak.
A Budapest Vonósok Edward Elgar Szerenádjával kezdtek, az angolok által egyik legnagyobbnak tartott zeneszerzőjüket kevéssé ismerjük, talán az egy indulójától eltekintve, mely a filmzenék egyik alappillére, és a szentimentális Csellóversenye hangzik el a leggyakrabban. Az e-moll szerenád első tétele (Allegro piacevole) a formai építkezés szép példáját mutatta a kamarazenekar előadásában. Világosan tagoltak, az új zenei egységeket követhetővé tették. A második tétel (Larghetto) lehetett volna érzelmesebb, Elgartól és a műfajtól sem áll távol a majdnem giccses megoldás, szívesen hallottam volna áradóbb, szemet elhomályosító dallamcsorgást. A harmadik tétel ismét a felépítésre hívta fel a figyelmet, megörültünk az első tétel idézetének, ami elsikkadhatott volna egy kötetlenebb előadással.
Hugo Wolf Olasz szerenádja nagyon jó darab. Kellemes, könnyed, de tartalmas, helyenként virtuóz részekkel tarkítva. Igazi sikerdarab, ha kiemelik a mű erényeit. A szerenád kezdése nem volt pontos, ez előfordul. Sajnos, az azonos részeknél sem sikerült egyöntetűen játszani, így harmadszori hallásra sem vehettük ki, milyen is pontosan a zenei anyag. A virtuóz futamokat sem élvezhettük teljes pompájukban. A karakterválasztások terén több szabadságot engedhetett volna meg a zenekar, sok – a veretes zenében nem szereplő ábrázolásmód itt helyénvaló. Botvay Károly gyönyörű szólójára nem jött a zenekar részéről olyan reakció, amilyet érdemelt volna. A műben sok lehetőség maradt kiaknázatlanul.
Dvořák Op. 22-es szerenádja – talán a földrajzi, kulturális közelség miatt – a legbátrabban, leghatározottabban előadott mű volt. Az első tételben a basszust soknak találtam, a brácsák egy vonóval játszott hangjai nem lehettek elég karakteresek, hiszen a hangok eleje-vége nem szólt így határozottan. Néha akadtak döccenések az együttjátékban, a hangzásarányt finomítani kellett volna. A második tétel olyan frenetikusan szólt, hogy a közönség megtapsolta. A harmadik, Scherzo tétel karaktere nagyszerű volt, a játékosság (Dvořáknál ritka, mint a fehér holló) dominált, nem is akárhogy. A Larghetto dallamait mintha énekelték volna, a dinamikai és érzelmi hullámzást kiválóan oldották meg, ihletett játékban gyönyörködhettünk. A zárótétel drámai nyitásának inkább felhívó jellegűnek kellett volna lennie, néhol szellősebb játékot vártam. A kifogások ellenére vérbő muzsikálást, szakmai magabiztosságot hallottunk, gyönyörű kivitelezéssel, magasba törő indulatokkal, érzelmi megfogalmazással, magvas, dús, de mégis kamarazenekari hangzást.
A trombitaversenyek igen ritkán szerepelnek koncerteken. Most hármat is hallhattunk Boldoczki Gábor előadásában, a szerenád műfaja után a barokk versenyművek tárházából. Boldoczki mindhárom trombitaversenyt nagyszerűen játszotta. Virtuozitása kivételes, szerencsésen párosul az értő formálással. A dallamívek mindegyik tételben kidolgozottak voltak, a gyors tételekben sem sikkadtak el a tempó árnyékában. A virtuozitás szerencsésen ötvöződött a dinamikával, a lassú tételek lágyan csordogáltak, íves-míves trombitahanggal. Vivaldi F-dúr versenyművében a continuót hárman háromféleképpen játszották, egy kis csiszolás ráfért volna a közös játékra, a basszus túlhangsúlyozott volt. A Telemann-versenyműben a vonósok lefelé tartó skálája hangosnak, erőszakoltnak hatott. Händel D-dúr trombitaversenye mindenféle zökkenőktől mentesen zajlott, a zenekar (hasonlóan az általam hallott koncertekhez: a koncert végére tudta megcsillantani azt a fényt, amitől oly kedves a közönség számára.
Boldoczki Gábor ráadásnak Telemann Koncertszonátájának Vivace tételét, majd Händel Larghettóját a Xerxész című operából (az este során a harmadik larghettót) játszotta.
2008. február 11., Zeneakadémia
