a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: Mika Róbert
Népi irodalmunk egyik legnagyobb hatású költője sajátos utat járt be. Volt pásztor, ünnepelt irodalmár. Elhatárolta magát a fasizmustól és a bolsevizmustól is. Nacionalistának, fajgyűlölőnek minősítették nyilatkozatait, tiltott író 1949-től, majd jó tízévnyi hallgatás után újra kiadhatta könyveit. Mélyről érkezett őstehetség volt, akit halála után 21 évvel, 1990-ben posztumusz Kossuth-díjjal jutalmaztak.
Sötét esztendők
Csillag voltam előbb,
aztán gyermek lettem,
s gyertyaként a szívem a
tenyerembe vettem.
Sötét esztendőkben
úgy néztem a tájat
s Isten simogatta
gyönge kis gyertyámat.
Ment előttem farkas,
jött utánam bárány
– kastélyt vehettem vón’
gyertyám fénye árán.
Kastélyt vehettem vón’
nem vitt rá a lélek.
Végtelenből így is
végtelenbe érek.
Nagyszalontán született 1897. szeptember 24-én. A bihari pásztorvilág, amibe született, végigkísérte költészetét. Ősei, szülei pásztorok voltak, tízéves korától ő is pusztákon bojtárkodott. Nagygazdák, uradalmak volt az élettere, amíg fel nem nőtt. Nehezen, keserves erőfeszítések árán, a nyáj mellett ismerte meg a könyveket. 1919-ben nősült meg, és feleségével, Pap Piroskával Vésztőre költöztek, ahol napszámból és alkalmi munkából éltek.
Szil-Tarcsán az őszi erdőn hét nagy erős kondás
vacsorázott s velük együtt Eső-Virág András,
aki jött csak valahonnan, maga se tudta, hogy honnan.
Oldalt varrott csizmájára port rakott a messze
s mutatta az útja hosszát, s azt, hogy nem kereste:
Falevélként, irgalombul hajtja a szél, ha elindul…?
(Virág-ballada, részlet)
Első versei 1930-tól jelentek meg a Magyar Faluban. Bajcsy-Zsilinszky lapja, a Szabadság is felfedezte a fiatal költőt. A Komádi és Vidéke című lap munkatársa lett 1934-ben, majd egy évre rá, a szeghalmi református gimnázium segítségével megjelent első önálló kötete, amelyhez Féja Géza írt bevezetőt. A Himnuszok Kelet kapujában a szegényparasztság követeléseit, haragját közvetíti, ugyanakkor a szabad verselésbe ágyazva romantikus elemeket, az őserő mítoszát-kultuszát is beleszövi mondanivalójának szövetébe. Az 1935-ös év amúgy is fordulatokat hozott életében – könyve mellett írásai jelentek meg a Válaszban, a Magyar Útban, a Magyar Életben és a szlovákiai Magyar Írásban –, társaival megalapította a Kelet Népét, illetve megírta a Pásztorének című elbeszélő költeményét, amely visszatekint ifjú éveire. Szomorúságban is része lett, 15 év házasság után meghalt felesége.
A népi írók, köztük Veres Péter és Szabó Pál, felfigyeltek rá. Az újból megnősülő (1937) Sinka a barátok hívására feleségével, Péczely Katalinnal Budapestre költözött. Bár kezdetben nagy szegénységben éltek, munkát nem talált, s a nyomorgás kórházba vezetett, Püski Sándor, a Magyar Élet vezetője, aki már ismerősként tekintett rá, sorra adta ki könyveit, így a negyvenes évek elejétől már ünnepelt költő, író. Rendszeresen részt vett a népi írók estjein.
Aszú a nyár… Anyám elzokogja,
hogy a zab és a tengeri kiégett.
Magában ő csak ezt síratja,
aztán indul, karján a szakajtó.
S ahogy belép a pitvarba,
utána lágyan muzsikál az ajtó.
(Szalontán egy ajtó muzsikál, részlet)
Eddigi munkásságának gyűjteményes kiadása, a Vád 1939-ben jelent meg. 1940-ben prózai művel, a falusi és pásztor életet leíró Fütyöri és a hét vadász-szal mutatkozott be. A Harmincnyolc vadalma 1941-ben látott napvilágot. 1942-ben nem jelent meg könyve, de egy év múlva két verseskötettel is kárpótolta az olvasókat. A Hontalanok útján és a Balladáskönyv, a Váddal együtt egyfajta elkeseredett lázadást sugallt a társadalmi reformok elmaradása miatt. Zavaros idők ezek, amelyben Sinka István sem találta helyét. 1943-ban részt vett a szárszói találkozón, elhatárolta magát a német fasizmustól és a szovjet bolsevizmustól, ugyanakkor egy olyan harmadik utas megoldásban próbálta megtalálni a reményt, amely nemcsak kivitelezhetetlen és ordas eszmék felé taszította, hanem a második világháború után nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kirekesszék az irodalmi közéletből. Már az 1941-ben megjelent Denevérek honfoglalása is nacionalista elemekkel volt terhes, a Fekete bojtár vallomásai (1944) már nyíltan faji elfogultságot hordozott. Ősi jelekben vélte felfedezni a magyarság újjászületésének lehetőségét. Vallásos szekták hiedelemvilága, régi szertartások és letűnt mágia vezeti tollát egyre sötétebb bugyrok felé. Ez a tragikus, pesszimista, látomásokkal és képtársításokkal teli világ vezeti a balladisztikus nemzethalál rémképéhez.
Anyám ős holdleány:
hold vet sugarat rám –
annak vagyok rokona.
Se hóban, se ködben
nem ringott a bölcsőm:
nem voltam mansi soha.
Nem vagyok finn. Anyám a hold.
Képe az Indusban ringatózik tova.
(Nem vagyok finn…, részlet)
A háború után gazdálkodott, és reménykedett egy demokratikus rendszerben. Egy darabig feltűnt a neve a népi írók között, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az író nem lesz képes megvédeni magát a faji ideológia vádjával szemben. Művei és közéleti magatartása miatt 1949-ben száműzték a hazai irodalomból.
A „konszolidáció” éveiben, 1961-ben végre megjelent novellagyűjteménye Eltűnik a hóri domb címmel. 1964-ben új és régi verseit adták ki a Végy karodra idő című válogatásban. Késői, elégikus hangvételű verseit, Éna-dalait harmadik felesége (Szén Magda), zaklatott élete és súlyos betegsége ihlette, inspirálta. Életében 1967-ben jelent meg utolsó kötete, a Mesterek uccája, majd 1969. június 17-ei halála után kiadott Szigetek könyvében (1972) olvashatunk elbeszélő költeményeiben ifjúságának világáról.
Lassan hajtom le fejemet tenyerembe,
s vívom egyedül magányos háborúm,
miről nem tudom még, hogy már elveszett-e?
Ülök Zalával szemben szomorún
s körülöttem az alkony fényeit
köd-kék ágyúival lövi a késő este.
(Boglár partjain, részlet)
„Ahogy ő maga mondta: »egy ember, egy költő életének legtitkosabb rejtelmeit próbálom felmutatni«. Valóban az emlékezet és a személyiség benső világának feltárásában rejlik e műveinek igaz költői ereje.” (Pomogáts Béla, 1982)
