Májusi Manon Lescaut

a papiruszportal.hu archívumából [2011]

Szerző: szabói

Idén is nagy nevek produkcióit élvezhetjük a Májusünnep sorozatban, az esemény kiemelt, hiszen nem minden nap érkezik Magyarországra Neil Shicoff (aki végül is lemondta a szerepléseit), Patricia Ciofi, vagy éppen Renée Fleming. Három opera; két Verdi- és egy Puccini-darab, és egy nagyszerűnek ígérkező áriaest hozta lázba a műfaj szerelmeseit, és azokat, akik az illusztris alkalomra való tekintettel járnak előadásokra.

Puccini Manon Lescaut-ja volt a középső mű a Májusünnepen előadott operák közül, mely óriási siker volt a bemutatón – az első előadás főszereplője, Cesira Ferrani több mint háromszázszor énekelte Manont –, azóta is állandó repertoárdarab a színpadokon. Puccini előző operája, az Edgar nem kapott jó kritikai visszhangot, a Manon Lescaut-val azonban egy csapásra ismertté vált. A szöveget Marco Praga, Domenico Oliva írta, majd visszavonták, mert Puccini „durván beleavatkozott elképzeléseikbe”, így Luigi Illica és Giuseppe Giacosa munkája, mely Prévost abbé Manon Lescaut elbeszélése alapján készült. A darab több változtatáson ment keresztül, Toscanini is módosította az operát néhány helyen, a szerző jóváhagyásával. Puccini annak ellenére ragaszkodott a fiatal lányból a végzet asszonyává lett nő történetéhez, hogy Massenet már nagy sikert aratott Manon című operájával.
A lírai dráma (dramma lirico) műfaji megjelölésű opera zenéje rendkívül színes, különösen érdekes a második felvonás táncos jellegű része, Puccini a menüettet az egyik vonósnégyesének azonos című tételéből ültette át. A madrigál is már létezett korábban, a Messa di Gloriában, az operában mindenesetre igen hatásos, a május 7-i előadáson már-már humoros volt. A záró felvonást Puccini korábban írta, mint az előzőt, később még rövidített is rajta. Csak a két főszereplő van a színen, a pergő, rendkívül jól felépített előzmények után furcsának hatott, és hat.
A négyfelvonásos opera két világsztár főszereplésével hangzott el május 7-én, telt ház előtt. Des Grieux szerepében Francesco Anile énekelt Neil Shicoff helyett. Az egyre ismertebb Anile éneklése megbízható volt, a szó jó és rossz értelmében egyaránt. Anile színpadi megjelenése nem tökéletes, nehezen fért el a padon két hölgy között az első felvonásban, éneklése nem az, amire rögtön oda kell figyelni. Megbízhatóan tudta szólamát, törekedett a szép éneklésre, a dinamikai árnyalásra (bár erre kevésbé), a mindent elborító érzelmek bemutatására. A hangmatéria szép, viszonylag kiegyensúlyozott, sok mindent pótolhat is, de ez kevés egy ilyen szerephez. Sok olyan tenorista van, aki hasonló kaliberű, ezért nem is lettek nagy nevek. Nem tudom, Anile mikor énekelte utoljára a szerepet, mindenesetre nem hibázott, megmentette az előadást. Első felvonásbeli áriája, a Donna non vidi mai nem véletlenül nem kapott tapsot. Természetesen vannak itthon is tenorok a szerep birtokában, de ez egy rendkívüli helyzet volt.
Cristina Gallardo-Domas Manont énekelte, szintén nem túl izgalmasan, bár színészi játéka érzékletesebbnek tűnt. Gallardo-Domast régen hallottam, akkor igazán meggyőzően énekelt, sok-sok egyedi megoldással, most ezt kevésbé éreztem. Kétségtelenül voltak nagy pillanatai is éneklésének, de ettől eltekintve nem sokkal énekelt jobban az átlagosnál. Talán a két utolsó felvonásra érett össze a két főszereplő, helyenként megindító előadást kaptunk, a negyedik felvonás könnyfakasztó dimenziója csak foltokban ért el a közönségig.
Géronte Szüle Tamás volt, jól érzékeltette a megcsalattatott férfit, a hang szép, kifejező, ahogy Massányi Viktor Lescaut-ja is. Szintén megtett az előadásért mindent Gémes Katalin Zenészként, és Derecskei Zsolt Táncmesterként, mindketten a darab humorára is felhívták a figyelmet, ahogy Gerdesits Ferenc a lámpaoltogató szerepében. Dramaturgiai szempontból számomra igen izgalmas ez a rész, Manon, aki mindent megkap, ékszereket, pénzt, jómódot, tánctanárt, mégis unja a szerelem nélküli életet. Mukk József Edmundja egy halk szavú, minden harsányságtól és hallhatóságtól mentes diák volt, Clementis Tamás Hajóskapitányként karakteres figurát hozott. Az énekkar némi pontatlanságtól eltekintve jól megoldotta feladatát.
Az előadást Hamar Zsolt vezényelte, lendületesen, szép színekkel gazdagítva a leírt zenekari szólamokat, az Intermezzo hevülete még lehetett volna magasba törő, a csellószóló szép volt.
A színpadkép tetszetős, a jelmezek szépek voltak, ötletes díszletet láttunk a harmadik felvonás Le Havre-i jelenetében.
Ezen az esten kimaradt az ünnep, de tanulságos volt látni két külföldi fellépőt.

Giacomo Puccini: Manon Lescaut
Magyar Állami Operaház, 2011. május 7.

Rendező: Valló Péter
Díszlettervező: Szlávik István
Jelmeztervező: Szakács Györgyi
Koreográfus: Fodor Gyula
Karigazgató: Szabó Sipos Máté
Karmester: Hamar Zsolt

Manon: Cristina Gallardo-Domas
Lescaut: Massányi Viktor
Des Grieux: Francesco Anile
Géronte de Ravoir: Szüle Tamás
Edmund: Mukk József
Fogadós: Martin János
Egy zenész: Gémes Katalin
Táncmester: Derecskei Zsolt
Egy tiszt: Geiger Lajos
Lámpagyújtogató: Gerdesits Ferenc
Hajóskapitány: Clementis Tamás