A jóslat – a sztárkultusz előzményei

a papiruszportal.hu archívumából [2006]

Szerző: Kerekes Tamás

1752-ben egy olasz vándortársulat bemutatta Párizsban Pergolesi La serva padronáját, s egyszerre fellángol az ötven éve hamu alatt parázsló vita. „Egész Párizs – írja Rousseau – két pártra oszlott, s ezek dühösen álltak szemben egymással, mint hogyha állami vagy vallási ügyről lett volna szó. A hatalmasabb és számban is nagyobb párt – nagyurak, gazdagok és hölgyek – a francia zenét támogatta, az elevenebb, büszkébb, lelkesebb másik pártot az igazi hozzáértők, tehetséges emberek, lángelmék alkották.”

Kis ok, nagy okozat: a Pergolesi-féle opera buffa katalizátora lett az új zeneesztétika kikristályosodási folyamatának. Rameau-n beteljesedett a sors, amit Diderot jósolt: „a híres zeneszerző, aki megszabadított bennünket Lully több mint száz év óta zsolozsmázott gregorián dallamaitól. Ki annyi érthetetlen látomást és apokaliptikus igazságot írt le a zene elméletéről, amelyhez sem ő, sem más soha semmit nem értett. Aki jó néhány olyan operával ajándékozott meg bennünket, amelyben van harmónia, vannak dallamok, vannak összehányt gondolatok, van zörej, vannak szárnyalások, diadalmak, lándzsás felvonulások, dicső ragyogások, morajlások, győzelmek, hogy még a lélegzeted is eláll, táncdallamok, amelyek örökké tartók… eltemette a florencit, őt meg a talján virtuózok fogják eltemetni.” (Zoltai Dénes: A zeneesztétika története)

A sztárkultusz előzményei az előadó-művészetben

A gyomorrákban szenvedő Molnár Ferencet, a New Yorkban élő írót operációja előtt betolták a konzíliumra. A tanácskozás előtt bemutatták egymásnak a híres orvostudorokat. „Én vagyok itt a sztár, és engem nem mutat be senki” – zsörtölődött az író.
*

1840. május 27-én Nizzában halt meg a híres művész. Abban a korban, melyben akkora volt a zene hatalma, hogy egy híres rablógyilkos, aki történetesen rákapott a komponálásra, a zene felett érzett örömében még a gyilkosságról is lemondott. Nizza püspöke nem engedte eltemetni, a Sátán cimborájának titulálta a művészt. Orvosa cinkoldattal konzerválta a testét, a tetem két hónapig maradt ebben az állapotban a halottas szobában. Felháborodott hívők követelték a holttest elszállítását, amelyet a szagokból ítélve a Sátán tartott megszállva. A nizzai püspök visszautasította a kegyelmi kérvényt, figyelmen kívül hagyta, hogy a haldokló gégetuberkulózisa miatt nem volt olyan állapotban, hogy meggyónhasson. Nem temethették el protestáns temetőben sem. A villafrancai kórházba vitték a tetemet, de a városban elterjedt a szóbeszéd, hogy a kórház környékén lidércfényeket és a Sátán segédeit látják, éjszaka pedig sóhajtozásokat és nyögéseket hallani, ezért a művész tetemét eltüntették egy olajsajtoló malom szennyvízcsatornájában.
      Fia, hogy eltemethesse apját, kérelmet írt a pápának, aki erre nem válaszolt. Végül, 56. születésnapján a fiú megkérdezte az egyháztól, hogy harminchat év után eltemetheti-e apját. A válasz meglepően egyértelmű: Róma csak akkor tudná hatályon kívül helyezni a nizzai püspök tilalmát, ha rendelkezésére állna az elhunyt valódi megbánásának egyértelmű bizonyítéka. A konkrét esetben a megbánás jele lehetne, ha visszakerülne az egyházhoz a művész összes honoráriuma, amit a művész bizonyítottan a Sátán segítségével játszott össze.
      A fiúnak nem volt más választása: mai értéken legalább 175 millió forintot fizetett az egyháznak, s egy év múlva közölték vele, hogy Róma jóváhagyta 1841-es kérelmét, Paganinit immár katolikus szertartással el lehet temetni, de a hívők érzelmeire tekintettel csak éjjel. Fáklyafénynél vitték tehát a koporsót a föld alatti tömlöcből egy hátsó ajtón át a temető keresztény oldalára, és ott a szükséges beszentelés után leeresztették a sírba. Paganini pompamentes egyházi temetésre vágyott, amit halála után harminchat évvel meg is kapott – mintegy 175 millió forintért.
      Személyével valódi bulvárhős lépett színre a médiában. Már négyéves korában halottnak nyilvánították, a korabeli Itáliában tomboló kanyarójárvány a családot se kímélte, már nem volt remény, becsavarták a halotti lepelbe, de ő felgyógyult. Innen egyenes út vezetett a legendáig, hogy szeretője beléből készült az a híres g-húr, amelyen egész koncerteket adott elő, igaz, azon az áron, hogy eladta lelkét az ördögnek. Mivel még nem volt korszerű public relations, livornói távollétét azzal magyarázzák, hogy szerencsejáték miatt börtönbe került.

„A könyv egy szupersztár életéről szól. Egy korabeli Mick Jagger, vagy a keleti hagyományoknak megfelelően Viszockij. Botrányok, eltűnések, alkati extravagancia, (apja által kipofozott) extra hozzáértés, különlegesség, legenda, zenész irigyek elképesztő agyalmányai, amelyet egy-egy másik zenész hitelesít. A recept kész, mai is így születik a sztár, illetőleg mostanában a szakmai hozzáértést, az azzal való robotot kiemelik a hozzávalókból. Mert Paganini valami olyat tudott (ha a nők a nyílt koncertszínen aléltak el, ez nem is kérdés), amit más aligha abban a korban. A megfejthetetlen misztériumnak köszönhette, hogy ő a nyomtatott sajtó deklaráltan első valóvilág-hőse. Ha a napi bulvárral olvasó eddig eljutott –
A körülötte születő homályt fokozta, hogy legtöbb művét nem adta ki, a zenetörténészek szerint komponistaként középszer, lehet, tisztában volt vele. És hogy titokban alkalmazta a 17. és 18. században sűrűn használt húrelhangolást, amellyel érthetetlen fogásokra nyílt alkalma.”(Onagy Zoltán)

Werner Fuld: Az elátkozott Paganini (Paganini’s Fluch)
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004

Fordította: Haynal Katalin
Versfordítás: N. Kiss Zsuzsa
Kötött, 110×185 mm, 256 oldal, 2200 forint
ISBN 963 07 7551 4

Fülszöveg

Az irodalomtudósként számon tartott szerző nem mint zenekritikus elemzi Paganini művészetét, nem is a zeneszerző életének krónikása, őt inkább a Paganini-jelenség érdekli a szociológia, a tömeglélektan szempontjából. Épp ezért a könyv nem az olasz hegedűs születésével, hanem halálával kezdődik. Fuld annak jár utána, hogy mi történt 1840, Paganini halálának éve és 1876 között, amikor egyetlen fia és hatalmas vagyonának örököse eltemethette az „ördög hegedűsének” kikiáltott apját. Mint kiderül, a klérus tiltakozott a keresztény temetés ellen, ezért őrizték a koporsót többek között egy olajütő malomárkában, majd láncra akasztva egy lakatlan sziget sziklabarlangjában.
A halott Paganini különös sorsára a zenetörténetben mindaddig ismeretlen virtuózi karrierje ad magyarázatot. ő maga egész életében küzdött a személyét övező sötét híresztelések ellen – hogy börtönben ült, hogy meggyilkolta szeretőjét –, de éppen baljós, sátáni hírnevének köszönhette, hogy koncertjei soha nem látott tömegeket vonzottak. A hölgyek először is a lábára pillantottak: nem ördögpata-e, majd játékát hallgatva elájultak, sokan önkívületbe lovallták magukat.
A szerző a korabeli tudósításokon, kritikákon kívül olyan hírességek véleményét is idézi, mint Goethe vagy Schubert, mellékeli az európai turnék feszített menetrendjét, és sok képpel illusztrálja, hogy milyen volt a hegedűs, milyennek látták, képzelték, akik megörökítették. Az izgalmas kultúrtörténeti tanulmány megmutatja, hogy a sztárolás, a sztárkultusz lényegében 170 évvel ezelőtt is ugyanolyan jelenségekkel párosult, mint napjainkban.