Az NFZ évadzáró koncertje
a papiruszportal.hu archívumából [2012]
Szerző: szabói
Szergej Rahmanyinov és Johannes Brahms műveiből állt a Nemzeti Filharmonikusok május 19-i koncertje, a karmester Kocsis Zoltán volt, a szólista Kun Woo Paik, a megbetegedett Borisz Berezovszkij helyett. Nyilvánvaló, hogy Berezovszkij neve húzóerő, és nem csupán a neve, aki ott volt a Müpa-beli zongoraestjén, nem felejti el egyhamar a koncertet.
Igen nehéz olyan zongoristát egyetlen nap alatt találni, aki nemcsak hogy tudja a gyilkos nehézségű Rahmanyinov-zongoraversenyt, de úgy is tolmácsolja, hogy a közönségben ne maradjon hiányérzet a szólistaváltozás miatt.
Kun Woo Paik már játszott a Nemzeti Filharmonikusokkal, akkor is Kocsis Zoltán vezényletével, és akkor is egy Rahmanyinov-koncertet, az elsőt. A III. zongoraversenyt (d-moll, op. 30.) „minden idők legnehezebb billentyűs versenyművének tartják”, – olvasom a szórólapon, de a háromtételes mű hálás a lágyan csorgó dallamokkal, erőteljes fortékkal. Nem csoda, hogy az 1909-es bemutatón is nagy sikert aratott, rövid időn belül többször került a nagyérdemű elé, Mahler vezényletével is.
A szöuli születésű, Párizsban élő Kun Woo Paik nagyon jól játszotta a művet, ami nemrég – szintén Kocsis Zoltán vezényletével – már felhangzott a Nemzeti Hangversenyteremben, de hallhattuk Luganszkij szólójával is, akkor Pletnyov dirigált. Kun Woo Paik nem akart mindenáron uralkodni a zenekar felett, a hangzásarányokat nem fordította meg. Átláttatta a zenei anyag egymásra épülését, a dinamikai íveket nagyon jól mutatta be. Tetszett a vehemensen induló kadencia az első tételben, mely aztán pianóba vezetett nagyszerűen, a III. tétel robbanékony zongoraindítása. Kun Woo Paik zongoratechnikája nem vált öncélúvá, nem a virtuozitás kapta a fő szerepet. Korábbi koncertjén is, és ez alkalommal is a lágyabb részeket találtam jobbnak, nem mintha az erőteljes szakaszok nem lettek volna bombasztikusak.
A zenekari anyagban rejlő és nyilvánvaló szépségeket Kocsis megmutatta, szép hangszerszólókat hallottunk; az első tétel fuvola-, oboa- (sajnos, a második tételben hangos volt), klarinét- és kürtszólója mellett a második tétel panaszos hegedűk által játszott indítása mellett többek között a harmadik tétel fúvósállásait emelném ki. Nagyon tetszett a zenei anyagát tekintve nem túl jelentős, harmadik tételbeli dudabasszusos rész, Kocsis megfogalmazásában nem töltelékanyagként hangzott. Talán a második tételben figyelhettük meg legjobban a szólista és a zenekar hihetetlen összetartását, úgy tűnt, mintha évek óta együtt játszottak volna az előadók.
A zenekar és a zongorista produkciója valóban közös munka volt. Kocsis nagyon figyelt a szólistára, a termet belengte a várakozás, a rokonszenv, vajon sikerül-e olyan produkciót létrehozni egyetlen próbával, ami pótolja Berezovszkij hiányát. Sikerült.
Szünet után Brahms talán legderűsebb szimfóniája szólalt meg, a II., D-dúr hangnemű (op. 73.). Brahms későn kezdett a szimfóniakomponálásba, az elsőt 43 éves korában fejezte be, a második 1877-ben, egy évvel az első befejezése után keletkezett.
Kocsis Zoltán vezényletével a Brahms-szimfónia minden szépsége előtűnt, nem a nehézkes, sűrű hangzású darabot hallottuk, hanem egy szellős, itt-ott mozartian áttetsző részekkel színezettet, egyéni felfogásban. A rendkívül jól összefogott első tétel csellótémája gyönyörű volt, a hegedűk eltolt ritmusa pregnáns, a brácsa szólam most is jól, érzékenyen szólt. A hegedűk és csellók oktáverősített dallama éppen csak színezte az adott részt, nem volt túlhangsúlyozva. A karakterváltások egyetlen pillanat alatt megtörténtek, talán a legkifejezőbb a könyörtelenül előrehaladóból a pasztorálisba hajló rész volt. A fugatós rész pontosan, szinte láttatóan zajlott, majd a rezesek hihetetlen energiával szólaltak meg. A H-dúrban írt második tétel beszédes szünetei, a gyönyörű zárás, a harmadik tétel tündérzenéje, a dallamcsíra szólamokon való átcikázása nagyon tetszett. A záró tétel zizegős kezdéséből tört ki az ujjongó forte, a tétel energikus, lüktető, rugalmas volta tökéletesen érződött.
Kocsis és zenekara fantasztikus szimfónia-interpretációt nyújtott a közönségnek, a könnyedség és a komor hangzás, a karakterek sokfélesége izgalmas egységbe rendeződött, az ováció nem maradt el. A koncert méltó zárása volt a zenekar évadjának.
