a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: Garami Erika
Az 1912. április 10-én Southamptonból első útjára induló és elsüllyeszthetetlennek kikiáltott luxushajó a 2200 utason kívül postai küldeményeket is szállított. A figyelem – érthető módon – a hullámsírban életüket vesztett emberek felé fordult és fordul ma is. Így nemigen találunk említést a megsemmisült magyar pénzjegyekről sem, pedig ritkaságokról van szó, nem a jól ismert 1848-as „Kossuth-bankókról”.
Kossuth Lajos és az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékezete évtizedekig szigorúan tiltott volt. Vonatkozott ez a tiltás tárgyakra, dokumentumokra és a Kossuth-pénzekre is. Kossuth nemcsak a szabadságharc alatt adott ki pénzt, mégpedig az első magyar nyelvű pénzeket, hanem az emigrációban is kísérletezett pénzkibocsátással a hadsereg szervezése mellett. Célja az volt, hogy a második forradalomhoz legmegfelelőbb pillanatban az általa idegenben szervezett légió átlépi a magyar határt. A katonák pedig a szintén külföldön nyomtatott papírpénzben kapnák zsoldjukat, így hozva azokat forgalomba. Törökország és az Amerikai Egyesült Államok után Kossuth Angliában élt. 1860 őszén érkezett el az idő egy újabb szervezkedésre. Miután Kossuth Cavuorral tárgyalt, aki pénzbeli támogatást is utalt át a magyar papírpénzkészítés céljaira, kezdődött meg a jegyek nyomtatásának közvetlen előkészítése. 200 ezer frank, azaz 8 ezer font értékben kötött szerződést az emigráns magyar kormányzó a londoni Day & Son litográfuscéggel. A szabadságharc bukásainak oka között kell említeni a forgalomban lévő pénzek nem megfelelő címletmegoszlását, azaz az aprópénzek hiányát. Erre visszagondolva Kossuth Londonban csak 1, 2 és 5 forintos jegyeket rendelt összesen 35,5 millió forint értékben. A jegyek az 1848–49-eseknél egyszerűbb kivitelben készültek. Fehér papíron egyoldalas, egyszínű nyomással: az 1 forintos szövege és díszítményei – így a koronás magyar címeré – fekete, a kettesé piros, az ötösé pedig zöld színű nyomással. A papírban a magyar összetett címert és a RESURGO szót tartalmazó vízjel található. A kibocsátás helye és ideje nincs feltüntetve. A szöveg az értékjelzés alatt: „Ezen pénzjegy minden magyar álladalmi és közpénztárban egy/két/öt forint gyanánt, három húszast egy forintra számítva, elfogadtatik, ’s teljes névszerinti értéke a’ közállomány által biztosíttatik. A nemzet nevében Kossuth Lajos” (Nem decimális rendszerrel számoltak, hanem 60-assal, így három darab húszkrajcáros ért egy forintot. Az ezüstből vert 20 krajcáros korának egyik legfontosabb címlete volt.)
A nagy mennyiség miatt igen nehéz volt a gyártás titokban tartása, amely a kezdeti nehézségek után 1860 decemberében kezdődött meg. Több mint kétszáz nyomdagép végezte a munkát, s a nagy mennyiség miatt pótlólag további munkásokat kellett felvenni. Közöttük – ahogy később kiderült – egy osztrák kémet is. A nyomtatás után a jegyeket Kossuth személyes segítsége mellett csomagolták. A csomagok pedig már útra készen álltak Itália felé, amikor William Day, a londoni nyomda tulajdonosa kézhez kapta a londoni rendőrfőnök, Sir Richard Mayne levelét. Ennek értelmében vissza kellett tartani a jegyeket. Kossuth hiába tájékozódott még a nyomtatás előtt annak esetleges jogi következményeiről, akkor úgy tűnt, nincs jogi akadály. A per mégis elkerülhetetlen volt. A corpus delicti egy egyforintos jegy volt, amelyet a nyomdásznak álcázott Habsburg-ügynök juttatott ki a nyomdából az angol belügyminisztériumba.
Miután Ferenc József császárnak sem diplomáciai úton, sem bűnvádi eljárással nem sikerült pontot tenni az ügy végére, magánjogi pert indított Kossuth ellen. Névleg ugyan a nyomdászoknak kellett szerepelniük alperesként, ugyanis Kossuth nem volt brit alattvaló, de nem volt kérdéses a valódi alperes személye. A jogvita a rendkívül költséges londoni Chanceryn zajlott 1861 első felében. A kulcskérdés: kinek és milyen joga van papírpénz-kibocsátáshoz, de a jegyeken szereplő magyar címer használatát is vitatták. Végül a bíróság több halasztás és időkérés után olyan értelmű ítéletet hozott, hogy a pénzjegyek nyomtatásához szükséges nyomólemezeket be kell szolgáltatni, az elkészült jegyeket a felpereshez szállítani. Végül mind a lemezekre, mind a jegyekre megsemmisítés várt. Hiába kapott Kossuth igen erős támogatást ügyéhez mind az angol parlamentben, mind a sajtóban, számos röpirat született a magyar ügy, illetve Kossuth érdekében, a Habsburg-császár ellen Londonban nem születhetett olyan ítélet 1861-ben, amelyet Kossuth nyer meg. A per magas költségének kifizetése érzékenyen érintette a magyar emigrációt. Elvi lehetőség volt a fellebbezésre, ennek költségeit azonban már nem volt, aki vállalni tudta volna. A pénzjegyek így sohasem váltak pénzzé, megmaradtak pénzkibocsátási kísérlet darabjainak a Kossuth-emigráció összes „pénzéhez” hasonlóan. Kossuth 1861 közepén végleg elhagyta Angliát, s élete hátralévő részét Itáliában töltötte. Az elsősorban könyveket nyomtató Day & Son cég még évtizedekig sikeresen működött. Bár a Kossuth-jegy volt az egyetlen pénzgyártási megbízatása, mégis a későbbiekben magát hirdetve felsorolta a papírpénznyomtatást is tevékenységei között.
A fellebbviteli bíróság döntésének megfelelően tűzhalál várt a mintegy 20 millió darab kinyomtatott pénzjegyre. Bár elvileg a bíróságon a perhez használt példányokon kívül minden jegyet elégettek, mégis maradt fenn néhány példány. Az ismert darabokat sorszám alapján tartja nyilván a numizmatikai szakirodalom. Jelenleg számuk 15 és 20 között van.
1898-ban, a forradalom kitörésének 50. évfordulóján már egyre nyíltabb kultusza alakult ki a szabadságharcos tárgyaknak, dokumentumoknak, az események szereplőinek. Ezt követően pedig egyre több gyűjtemény jött létre, széles körben ápolták ’48 és Kossuth emlékét. 1912-ben egy Feleky Károly nevű, New Yorkban élő gyűjtő figyelmét hívták fel egy ritkaságra. Egy Birminghamben élő idős nyomdász tulajdonában voltak a jegyek, aki a Day & Son nyomdában dolgozott 1860–61-ben, részt vett a Kossuth-jegyek nyomtatásában, és egy-egy példányt megtartott belőlük. Valószínűleg nem ő volt az egyetlen, aki így cselekedett. Az idős nyomdász eladta a példányokat Felekynek 1912. április elején. A birminghami Holland Brothers könyvkereskedő cég postázta a magyar relikviákat és a Titanic hajópostájára került. Célt azonban nem ért, ezzel is csökkentve a jeles ritkaságok amúgy is csekély számát.
