A Concerto Budapest és Augustin Hadelich koncertje
Szerző: Lehotka Ildikó
Fotók: Csibi Szilvia
Két felejthetetlen koncert is volt a Zeneakadémián, ráadásul egymás utáni este. Mindkét koncert műsorát a romantika jegyében állították össze, és mindkét koncerten olyan neves szólisták működtek közre, hogy a jegyek pillanatok alatt elfogytak. Csodás estéken vehettem részt.
A január 16-i, szombati koncerten a MÁV Szimfonikus Zenekar játszott, Takács-Nagy Gábor vezényletével és a fantasztikus Perényi Miklós szólójával, vasárnap pedig a Concerto Budapest lépett föl, Augustin Hadelich volt a vendég, a hangversenyt Keller András irányította. Utóbbi estről lesz szó a továbbiakban.
Már a koncert előtt hosszú sor állt a jegypénztár előtt, méghozzá a zeneakadémisták, diákok vártak a bejutásra. A kakasülő teljesen megtelt, mindenki várta az Olaszországban, német szülők gyermekeként született művész játékát.
A zenei romantika három kompozíciója képezte a Concerto Budapest estjét. A hangverseny műsora szokatlan volt, hiszen a hagyományos nyitány helyett rögtön egy teljes szimfóniát hallhatott a közönség, egy üdítő, vidám, fiatal hévvel megírt Schubert-szimfóniát. Bevallom, Schubert e darabját nagyon kedvelem, ahogy a koncert zárószámát is. De vissza Schuberthez. A 3., D-dúr szimfónia 1815-ben készült, Schubert 18 évesen írta, ez az év tekinthető a legtermékenyebb évének. A 200-as Deutsch-jegyzékszámú kompozíció – mind megannyi – csak a szerző halála után szólalt meg. 32 évvel Schubert halála után még csak a 4. tétel került a közönség elé, a teljes mű 1881-ben, Schubert halála után 52 évvel szólalhatott meg. A koncerttermekben nem gyakran szólal meg ez a vidám, gondtalan darab, holott ígéretes, de még nem teljesen kiforrott mestert mutat a csipetnyi haydnos, mozartos, beethovenes áthallással, talán utalással bíró szimfónia. A zenekar előadása kellemes volt, számos szép pillanattal, de maradt még kiaknázni való, de soha rosszabbat. Mindenesetre a vidámság érezhetően megjelent a hangok mögül.
Mendelssohn e-moll hegedűversenye az egyik közönségkedvenc a műfajban, hiszen a virtuóz futamok mellett a lágyan csordogáló dallam, a tündérzene, a hegedű magas hangjainak megcsillogtatása mind jelen van. A művet Mendelssohn 1845-ben fejezte be, (Op. 64) és számos szokatlan dologgal fűszerezte, például a nyitó tételben nem szerepel a zenekari bevezető, mindössze egyetlen ütem (és kétnegyedi szünet) után indul el a szólóhangszer magasba törő dallama. A három tétel attacca (szünet nélkül) követi egymást, valamint a kadencia sem a megszokott, a tétel vége előtti helyen, hanem korábban ad lehetőséget a művész technikájának bemutatására, immár zenekar nélkül. Mendelssohn maga írta a kadenciát, ami szintén nem volt jellemző addig.
Hadelichet a színpadra lépéskor hatalmas ováció köszöntötte. A hegedűverseny tolmácsolása felejthetetlen marad. Játéka mint a kristály irizált, minden egyes hang, frázis, hosszabb dallamív csodálatosan szólalt meg. Izzott a levegő játéka alatt, egyedi megoldásokat hallhattunk. A tiszta intonáció természetes, de ahogy egy-egy hangot kiemel, piano játszik, vagy karaktert formál, abból felismerhető, hogy Hadelich játszik. A virtuozitást egyensúlyba hozta a mély érzelmekkel, a szenvedélyes előadást a játékossággal. Lélegzetelállító előadást kaptunk, és ahogy Hadelich arcán látszott, is jól érezte magát a pódiumon. Keller András keze alatt a zenekar maximálisan odafigyelve játszott a művész játékára, néhány alkalommal olyan csodás pianókkal támasztotta alá Hadelich játékát, hogy az elképesztő. Tökéletes előadást kaptunk minden szempontból, olyat, hogy azt lemezen kellene kiadni. A hatalmas tapsot két ráadással is meghálálta Hadelich, aki nem először játszott Budapesten. Az Orange Blossom Hadelich átiratában és Coleridge-Taylor Perkinson Louisiana Blues Strut című vidám, nem feltétlenül veretes, de a hangulatnak jóleső darabokat hallhattuk. A művész a nagy taps közepette maga hívta le a színpadról a zenészeket.
A szünet után Csajkovszkij 4., f-moll szimfóniája (Op. 36) szólalt meg. A szerző maga is elégedett volt művével, bár a keletkezéskor magánélete problémás volt. A Nagyezsda von Mecknek dedikált szimfónia 1878-ban került először bemutatásra. A négytételes szimfónia egyik érdekessége a Scherzo hangszerelése: a főrészben a vonósok pizzicato játszanak, a trió pedig a fúvósokon szólal meg. Szintén érdekes, hogy a záró tételben az Áll egy ifjú nyírfa a réten… kezdetű orosz népdalt hallhatja és ismerheti fel az, aki még tanulta az orosz nyelvet az iskolában. Pazar hangszerelés, Csajkovszkijra jellemző csodálatos dallamszövés jelzi a szimfóniát. Keller András vezénylete alatt a mű minden szépségét élvezhette a közönség. A nyitó tétel szenvedélyes, és egyre sűrűsödő, eksztázisig fokozódó dallamai, a Canzona csodálatos oboaszólója, a Scherzo hangulata, a záró tétel vehemenciája kiválóan érvényesült. Keller András mozdulatai is a mű adott szakaszban megjelenő hangulatát mutatták, a pontos beintések sem hiányoztak.
