…tanulhatnánk a szlovákoktól…
(a papiruszportal.hu archívumából [2008])
Szerző: G. Bogár Edit
Megint meg kell emelnem a kalapomat a helyiek előtt. Mégpedig kétszer is. Részben megint a közlekedés, most éppen a tömegközlekedés kapcsán; a másodikat előre nem árulom el. Történt ugyanis, hogy elhatároztam: nem jeggyel fogok utazni, hanem bérletet veszek, mert így nem kell számolgatni az időt, nem kell mindig olyan útvonalat keresni, ami belefér a félórás jegybe, hanem szabadon váltogathatom a buszokat, villamosokat, trolikat, ahogy a kedvem tartja. Ha elég sokat járom a várost, árban is jól fogok járni – és így tavasz tájt miért is ne tegyek túrákat?
Felszerelkeztem hát fényképpel, pénzzel és tolmáccsal, s nekivágtam a kalandnak. Fénykép nem kellett. Már volt: a szeptemberben kapott ún. tanári kártya egyben bérletként is funkcionál! A közlekedési vállalat pénztárában 1 koronás (7,50 Ft!) egyszeri regisztráció után ráteszik a kártyát egy készülékre, az leolvassa a kártya vonalkódját, és regisztrálja, hogy mennyi időre (a lehetőségek: egy hónap, három hónap vagy egy év) és hány zónára (lehetőségek: belső, azaz egyes zóna, külső, azaz kettes zóna, ezek kombinációja, netán agglomerációval kombinálva) váltottam bérletet. Nem valószínű, hogy otthon hagyja az ember, amikor táskát vált, hiszen könnyen elfér a tárcában, elveszíteni sem egyszerű – a lopás meg itt elég ritka. Nincs szelvény, amit így természetszerűleg nem is kell kitölteni, lepecsételni, bedugdosni egy sokadik igazolványba, s az ellenőrrel sem kell vitázni, vajon milyen dátum van rajta, nincsen-e hamisítva stb. Mert az ellenőr is egy kis készülékkel jár, ami a kártyámon lévő vonalkódból megállapítja, hogy érvényes-e a jegyem. Tanulhatna a pozsonyiaktól a BKV…
Ami meg magát a kártyát illeti, régóta bosszankodom miatta. No, nem azért, mert van, hanem azért, mert otthon nincs. Ez ugyanis nemzetközi tanárigazolvány, amit nemcsak Szlovákiában, hanem a világ számos országában lehet használni különféle kedvezmények igénybevételére. Itt például színházak, mozik, múzeumok, hangversenyek 25–50 százalékkal olcsóbban látogathatók, egyes szállodák és üzletek, szórakozóhelyek, éttermek, utazási irodák is 5–50 százalék engedményt adnak az áraikból. Magyarországon is ki lehet váltani, 1300 forintért. Pedagógusoknak. De nem nekem, hiszen egyetemi oktatóként nem számítok pedagógusnak. Itt viszont egyrészt ingyen adják, másrészt automatikusan, még csak kérvényezni sem kell: amint megkaptam az első egyetemi fizetésemet, rögtön adták hozzá a kártyát (igaz, egy fényképet előre le kellett adni hozzá). Otthoni kollégáim még csak nem is hallottak erről. Fizethetjük a teljes árú jegyet, ha színházba, hangversenyre, múzeumba, moziba akarunk menni. Ami persze nem lenne baj, ha ez ebben a formában nem lenne diszkriminatív. Mert az óvónőtől a gimnáziumi tanárig minden pedagógusnak jár kedvezmény például szakkönyvvásárlásra. Nagyon helyesen. Csak azt nem értem, az egyetemi oktatónak miért nem jár ugyanez? Miért kell nekem drágábban vennem szakirodalmat, miért kell drágábban kulturális rendezvényekre járnom, mint alap- és középfokon tanító kollégáimnak? Higgyék el, kedves olvasók és illetékesek, mi sem vagyunk túlfizetve, és közülünk is sokaknak nem mindegy, műveltségünk fejlesztése érdekében háromezerért nézünk-e meg egy kiállítást vagy a feléért. Nem mindegy, hogy a szakmai fejlődésünkhöz szükséges könyveket darabonként nyolc-tíz vagy öt-hat ezerért tudjuk-e a polcunkra tenni. A nemzetközi szervezet, mely egyébként a nemzetközi diákigazolványt kibocsátó szervezettel azonos, ugyanis nem diszkriminál: mindegy, hol tanít valaki, aki tanít, akár a felsőoktatásban is, az számukra tanár. Akiket köztudottan mindenhol rosszul fizetnek, viszont általában vannak kulturális igényeik. És mivel a kultúra ma már sehol nem olcsó, ennyivel segítenek bennünket, egyetemi oktatókat is. Ebben is tanulhatnánk a szlovákoktól…
