Kenny White: Symphony In Sixteen Bars
Last Man Standing: False Starts & Broken Promises
a papiruszportal.hu archívumából [2009]
Szerző: Czékus Mihály
Sokféle muzsikus tevékenykedik a világban, vannak olyanok, akik néhány akkordfogás után már lemezre érdemesnek ítélik önmagukat, míg mások akkor gondolkodnak önálló lemezben, miután már évtizedeken keresztül szolgálták a zene ügyét. Az utóbbi csoportba tartozik a New York-i származású Kenny White is. A Last Man Standing kifejezés hallatán mindenkinek más jut az eszébe. Van, aki a Bruce Willis főszereplésével vetített izgalmas filmre, mások Jerry Lee Lewis zenei albumára és megint mások egy számítógépes játékra gondolnak. Nem véletlenül, hiszen valamennyi az említett címen futott.
Kenny White: Symphony In Sixteen Bars
Kenny White hosszú időn keresztül billentyűs hangszereken játszó muzsikusként kereste a kenyerét. Rádió- és tv-reklámzenék százai és filmzenék fűződnek a nevéhez, stúdiózenészként pedig olyan híres előadókkal dolgozott már együtt többek között, mint Keith Richards, James Taylor és Emmylou Harris. A 40-es évei vége felé járó White 2002-ben készítette el a debütáló, önálló albumát Uninvited Guest címmel. Ezt követte egy évvel később a Testing… 1,2, majd pedig a most bemutatandó Symphony In Sixteen Bars.
Sok olyan ember van, akinek zenehallgatás közben – függetlenül attól, hogy instrumentális vagy énekest is felvonultató előadásról van szó – a „belső mozija” képeket kezd vetíteni az elhangzó anyaghoz. Nekem is van ilyen belső mozim, amikor először hallgattam végig Kenny White lemezét, akkor utazással kapcsolatos képeket láttam. Méghozzá hol egy éjszakai nagyváros, hol pedig egy végtelennek tűnő országút képe kapcsolódott a hangzó anyaghoz. A zongorán és akusztikus gitáron egyaránt jól játszó White egy bő háromnegyed órás „utazásra” invitálja a hallgatókat. A repertoárban helyet kapó 11 szerzemény közül 10-et saját maga írt. Kivétel a Might As Well Leave című dal, amelyet Jill Donnellyvel közösen alkotott. „Utazási élmény” ide vagy oda, az album zenei stílusát nem lehet egyértelműen meghatározni. Talán akkor járunk a legközelebb az igazsághoz, ha elképzelünk egy modern kori Beatlest, és a produkciójába egy kis dzsesszt is csempészünk.
A White vezette csapattól nagyon egységes előadást kapunk, melyben az egyes felvételek egymáshoz szorosan kapcsolódva – akárcsak egy lánc szemei – követik egymást. Nehéz lenne a „legjobb” számot kiválasztani a repertoárból, mert mindegyik másért kedves. Azonban ha mindenképpen szavazni kellene, akkor én holtversenyben az Anabelre és a Heart Of The Cityre adnám a voksomat. A lenyűgöző hangzásvilágon túl az előbbire a kicsit balladisztikus volta, az utóbbira pedig az elgondolkodtató szövege miatt.
Last Man Standing: False Starts & Broken Promises
A korábban említetteken kívül (Bruce Willis, Jerry Lee Lewis, számítógépes játékok) van egy ilyen névre hallgató feltörekvő londoni együttes is, amelyet az amerikai származású Max Vanderwolf vezet. A közelmúltban jelent meg a zenekar új albuma a sokatmondó című False Starts & Broken Promises.
A csapat egy rendkívül izgalmas hangzásvilágú produkcióval rukkolt elő. A repertoár az instrumentális, a bendzsónak köszönhetően egy kicsit folkos Variationnel indul. A folytatásban a Queen Kong című szerzemény mind az ének, mind pedig a hangszeres játék tekintetében a klasszikus rock világát idézi. Az Everything Must Go című számban harmonikusan keverednek a dzsessz- és blueselemek. Vanderwolf hangja és előadói stílusa ebben a dalban megtévesztésig hasonlít Mick Jaggerére. (Érdemes összevetni Jagger-féle Exile On Main Streettel.) A Bar Room Floorban igazán szép gitárjátékot hallhatunk, a Man Condemnedben pedig a The Doors szelleme elevenedik meg.
Az egész produkción érezhető, hogy kik és mik voltak a zenei előképek, ezért akár zenei időutazásnak is tekinthetjük a műsort, egészen a ’70-es évekig lépünk vissza a múltba. Ugyan nem egy feldolgozásalbumról van szó, de egyértelműen megállapítható, hogy az alkotók sok David Bowie-, Frank Zappa-, Eric Clapton- és Bob Dylan-lemezt hallgattak az említett „évjáratból”.
Kétségtelenül nagy kihívás ezerféle zenei stílust egyesítő albumot készíteni, és az alkotás magában rejti azt a veszélyt, hogy az egész nem áll össze puzzle módjára. Úgy érzem, hogy ez történt a False Starts & Broken Promises esetén is. Ha az egyes tételeket vizsgáljuk, akkor kifejezetten jó felvételeket hallhatunk (pl. a Variation, a Go Home stb.). Viszont úgy tűnik, hogy hiányzik az a fonal, amitől egy maréknyi gyöngy gyöngysorrá változhat.
