Simon Alberttel és a Zeneakadémia zenekarával
(a papiruszportal.hu archívumából [2006])
Szerző: Lehotka Ildikó
A magyar kulturális élet egyik sajnálatos jellemzője, hogy kiemelkedő képviselőit egyáltalán nem becsüli meg. Vagy egyszerűen nem vesz tudomást a művészről, vagy éppenséggel letiltatja a világon ismert és elismert hazai művészeket, példát szinte mindenki tud mondani. Jó esetben a halála után kap díjat vagy valamiféle elismerést a végigküzdött élet után. A BMC korongja Simon Albertnek is emléket állít.
Schubert azon zeneszerzők egyike, akit alig becsültek valamire, még barátai sem egyengették igazán útját, holott lehetőségük adódott volna rá. Rövid élete alatt keletkezett műveit szinte alig játszották, csak az utókor mérhette föl a zeneszerzői nagyságát. Jellemző, hogy a Nagy C-dúr szimfóniáját sem hallhatta Schubert, sőt a darab számozása is változik, 7. és 9. alatt is szerepel (Vágó István műsorában is feltették az ominózus kérdést). Simon Albert sem kapta meg azt a megbecsülést, amit karmesteri és tanári munkája megkívánt volna. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a zeneakadémisták zenekari munkára felkészítő képzésével és a velük adott koncertekkel.
Franz Schubert 7. szimfóniája nem sokkal a zeneszerző halála előtt íródott. Miután Schumann felfedezte, már a következő évben bemutatták Lipcsében, Mendelssohn vezényletével. Schubert szimfóniája új utat jár; korábbi szimfóniái még a bécsi klasszikus formavilágot idézték, nem léptek túl a hagyományos időkereteken, addig a Nagy C-dúr – Schumann szerint – mennyei hosszúságával olyan, mint egy négykötetes vaskos regény.
A szinte tapintható, a kürtökön felhangzó lassú bevezetés motívuma és az azt követő, rezignációt, de a reményt is hordozó dallamokat gyönyörűen bontja ki a zenekar. Különösen szép a nyitó dallam ellenponttal dúsított megoldása. A szinte észrevétlenül kibomló Allegro ma non troppo friss tempójával, jó karaktereivel, sokszor Beethovent idéző zenei ötleteivel, hangzásvilágával nyűgözi le a hallgatót. A szabályos szonátaforma keretei közt maradó tétel expozíciójának mindhárom témája jól kivitelezett, a markáns, energikus főtéma éppolyan megmunkált, mint a játékosan kecses mellék- és a súlyos, markáns zárótéma. A kidolgozási rész leginkább a főtéma kimeríthetetlen anyagából építkezik, a mellék- és zárótéma szinte alig kap szerepet. A visszatérés utáni, egyre gyorsuló kóda, ha lehet, még átgondoltabb előadásban szól, különösen a lassú rész témája, hangszerelése, hangszíne.
A második, Andante con moto tétel táncos ritmikájú dallama hangról hangra átgondolt. Ugyanezt érzi a hallgató az F-dúrban íródott, himnikus, újabb téma (szintén beethoveni dallamvilággal) és az alatta-fölötte lévő ellenszólam folyamatánál. Gyönyörűek az oboaszólók, különösen a felfelé törő íveknél. A táncos ritmika és a pátosszal teli zenei anyag ellentéte és/de egyfajta ötvözete adja a tétel sava-borsát.
A harmadik, Scherzo tétel egy gondtalan tánc megjelenítése, némi komor felhanggal, ám Schubertnél ez sosem maradhat ki. Még a legvidámabb pillanatok mögött is felsejlik a komorság, a reménytelenség. A tánc vaskossága csak éppen annyira van kiemelve, mint ahogy azt megengedi a dallam. A bécsi keringőszerű zenei anyag viszont épp a gondtalanságot sugallja a felvételen. Szép a vonóskaron végigfutó témakezdés, melyet a fúvósok mendelssohni staccatói erősítenek. A trió is táncdallamokat sorakoztat fel, ízes karakterrel.
Az utolsó tétel kezdő forgataga lehengerlő, a határozott főtémát a melléktéma menetelő ritmusa és csipkézett szólamai követik. A beethoveni utalás ebben a tételben sem marad el, mind a hegedűversenyre, mind az Örömódára ráismerhetünk. A tételben rejlő fájdalom és életigenlés megragadása szinte mindig sikerült, melyet (a mű során ebben a tételben legtöbbször becsúszó) intonációs bizonytalanságok sem zavarnak.
A pályakezdés előtt álló zeneakadémistákból álló zenekar a nehéz feladatot mintaszerűen oldotta meg. Azóta számos, fiatalokból álló zenekar alakult (Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar, Európai Unió Ifjúsági Zenekara stb.), ők egy-egy előadásra próbálnak, nincs más feladatuk közben. Ezért is fontos hangsúlyozni ennek a felvételnek a jelentőségét, hiszen a diákok a próbák mellett sok egyéb tárgyat tanulnak.
A zenekar minden hangszercsoportja, hangszeres leendő művésze nagyszerűen játszott. Külön elismerés illeti az oboistát, bár hangszíne élesnek tűnt, de ez a felvétel még abban a korszakban készült.
A kísérőfüzet Dobszay László munkája. Dobszay Simon Albert életútját mutatja be, szubjektíven, tele szeretettel, egy zenésztárs küzdelmét a szépre-jóra törekvésre. A borító szép, nem hivalkodó, sajnos a második tétel időtartamát rosszul nyomtatták, tíz percet lespóroltak belőle.
Hiánypótló lemezt kap kézbe a zenehallgató; egy letűnt korszak kiemelkedő felvételét, mely 1979. március 4-én készült a Zeneakadémián. A magyar zenének, előadóknak még mindig vannak feltáratlan kincsei.
Franz Schubert: VII. „Nagy” C-dúr szimfónia, D. 944.
BMC CD 109
Összidő: 55:50
Előadók: Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zenekara
vezényel: Simon Albert
A felvételt a Magyar Rádió készítette 1979. március 4-én a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola nagytermében
Zenei rendező: Balassa Sándor
Hangmérnök: Schlotthauer Péter
Mastering: Wilheim András, Győri János
Borító: Gabmer, Szilágyi Lenke fotóinak felhasználásával
Producer: Gőz László
Executive producer: Bognár Tamás
