A MÁV Szimfonikus Zenekar koncertje
Szerző: Lehotka Ildikó
Fotó: Nagy Attila
Két felejthetetlen koncert is volt a Zeneakadémián, ráadásul egymás utáni este. Mindkét koncert műsorát a romantika jegyében állították össze, és mindkét koncerten olyan neves szólisták működtek közre, hogy a jegyek pillanatok alatt elfogytak. A MÁV szimfonikus Zenekar koncertjén Perényi Miklóst, a Concerto Budapest estjén pedig Augustin Hadelich-et hallhattuk. Csodás estéken vehettem részt.
A MÁV Szimfonikus Zenekar január 16-i, 19.00 órakor kezdődő koncertjén mindössze két darab szólalt meg. Az első részben Dvořák h-moll csellóversenyét (Op. 104) hallhattuk a nagyszerű Perényi Miklós előadásában. Az 1894-ben készült Dvořák versenyművet tűzik műsorra a csellóra e műfajban írt darabok közül a leggyakrabban, talán azért, mert a virtuozitás mellett a dallamosság, a meggyőző karakterű témák, nem mellesleg a hangszerelés, amely alkalmazkodik a cselló hangjához, hangerejéhez – gyönyörűen megmutatja a hangszer hangját, sokoldalúságát. Dvořák fiatalon is írt csellóversenyt, de sorszámot sem adott a darabnak: nem volt elégedett kompozíciójával.
Perényi Miklós megkerülhetetlen a nemzetközi zenei életben, ünnep, ha hallhatjuk játékát. Perényi a színpadon szinte más dimenzióba kerül, csak a zenére figyel. Koncentrálás hatja át minden egyes hangját, a zenekari szakaszok alatt is mozdulatlanul, behunyt szemmel ül. A művet számtalanszor játszotta, és ahogy megtudtuk Takács-Nagy Gábortól, az est karmesterétől, a Dvořák-versenyművet 1963-ban, 15 éves korában adta elő életében először Nyíregyházán a MÁV Szimfonikus Zenekarral. A csellóművész játéka mindig nagyszerű: csellójának hangja, a hangképzése egészen egyedi. Sosem forszírozza a hangerőt, a pianók tartalmasak, a virtuozitás sem arról szól, hogy a technikai bravúrt megcsillogtassa. A közönség áhítattal figyelte azt az elmélyült tolmácsolást, Perényi játékát, ami rabul ejtette a közönséget. A közönség hatalmas tapsára válaszul ráadásként Bach Esz-dúr szvitjéből hallottuk az Allemande (BWV 1010) tételt. Gyönyörű előadásban.
A Prágai romantika elnevezésű koncert második felében még egy Dvořák darabot kínált a műsor, a 9. Az Újvilágból (Op. 95) melléknevű szimfónia árnyékában maradó 7., d-moll (Op. 70) szólalt meg. A csellóverseny és a szimfónia komponálása között 10 év sem telt el. Az 1885-ben írt és be is mutatott darab is a hagyományos formát követi. Dvořák öt éve nem írt már szimfóniát, amikor Brahms 3. szimfóniájának megismerése után jutott elhatározásra. Kapóra jött számára, hogy épp ekkor levelet kapott a Londoni Királyi Filharmóniai Társaságtól, amelyben értesítették, hogy a Társaság tiszteletbeli tagjává választotta és a beiktatási ceremóniára új szimfóniát kérnek tőle. A mű ősbemutatójára 1885. március 17-én Londonban került sor, a Londoni Filharmonikus Zenekarral, a szerző vezényletével. Bár az ősbemutató hatalmas siker volt, napjainkban mégis ritkábban tűzik műsorra ezt a darabot, pedig érdemes arra, hogy minél többen megismerjék.
A nyitó tétel (Allegro maestoso) témájának takarékos, kis ambitusú hangterjedelme, a melléktéma rusztikussága, a zárótéma dallamossága a nagyszabású tétel kidolgozási szakaszában még izgalmasabbá válik. A csodás hangszerelésű Poco adagio, amely a kéziratban mint A rossz évekről felirat szerepel, a ritmikus, táncos Scherzo és a szintén nagyszabású Allegro a MÁV Szimfonikus Zenekar tolmácsolásában sok szép megoldással szólalt meg.
Takács-Nagy Gábor rendkívül felkészült és vehemens karmester, mely abból is kitűnt, ahogy a zeneművekről mesélt a közönségnek. Lelkesen szólt a keletkezés körülményeiről, és számos érdekességet is megtudhattunk Dvořák életéről. A művek irányítása során talán a pianók használatát emelem ki, a csellóversenyben azt a balanszot, ami a szólóhangszer előtérbe helyezését segítette.
A pálca nélkül vezénylő, karmesteri pulpitus helyett a zenekarba szinte beleolvadó Takács-Nagy a szimfóniát úgy keltette életre, hogy a szerző által kevésbé remekbe szabott részek is kivirultak, a mű zárása pedig szívből szólt, mely teljesen magával ragadta a hallgatóságot.
