Két mű, két világ

A BFZ és az Il Pomo d’Oro estje, világhírű szólistákkal

Szerző: Lehotka Ildikó, 2025. május 17.
Fótó: Nagy Attila

Két nagyszabású mű hangzott el három nap különbséggel a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében. Két világhírű együttes és vezetője, neves szólisták ígértek felemelő koncertet, ez teljes mértékben meg is valósult. Mahler 2., Feltámadás szimfóniáját május 7-én, Handel Jephta oratóriumát május 9-én élvezhette a közönség.

Két különböző zenei korszak, két más-más műfajú darab, a közös pont a két darab között az élet néhány fontos pillanata. Mahler Feltámadás melléknevű szimfóniája a szerző életművének 2. szimfóniája. Az elsőt Budapesten mutatták be a szerző vezényletével és a Filharmóniai Társaság közreműködésével 1889-ben, ekkor Mahler volt az Operaház igazgatója. A 2. szimfónia komponálása is Mahler magyarországi tartózkodása alatt kezdődőtt, 1888-ban készült el az akkor még szimfonikus költeménynek szánt, Gyászszertartás címet viselő mű, a Mahler életében történt halálesetek miatt azonban csak később teljesedett ki a darab szimfóniává. 1894-ben készült el a teljes darab, amely öttételes, és nem kell említeni, hogy minden szempontból monumentális. A zenekar óriási (a záró tételben orgona is szerepel), a két énekes szólista mellett énekkart is előírt a szerző. Olyan szakaszok is szerepelnek a műben, ahol a zenészek nem a színpadon játsszák szólamukat, vagy a kürtök például felemelik a hangszerüket, úgy tolmácsolják a zenei anyagot. Az is ritkaság, hogy a szerző hosszabb, jelen esetben ötperces szünetet kér az első tétel után (ekkor vonult be a Nemzeti Énekkar). A műben rendkívül gazdag zenei megfogalmazást találunk, a fájdalomtól az idillig, a gyászostól a felemelő érzésig. A ländler vagy a klezmer hangütése is jelen van a c-moll szimfónia karakterei között. A mű tolmácsolása adja magát, azonban egy kiemelkedő előadáshoz több kell. Ezt adta a közönségnek Fischer Iván vezényletével a Budapesti Fesztiválzenekar, a tekintélyes tagságú Nemzeti Énekkar, és nem utolsó sorban a két énekes szólista, a szoprán Christiane Karg és a mezzoszoprán Anna Lucia Richter. Mindkettejük hangszíne csodálatos, képesek a dús telt hangok megformálására is.

Fischer Iván és világhírű együttese már játszotta a szimfónián, lemezt készítettek a műből – talán mégis ez az előadás volt a legjobb. A szöveg (Klopstock és Mahler alkotása) a kivetítőn olvasható volt, amely megkönnyítette a két utolsó tétel befogadását. Megindító, felemelő, katartikus előadást kapott a közönség.

Az Il Pomo d’Oro Zenekar és Kórus előadásában szólalt meg Handel oratóriuma, a Jephta (HWV70), nem mellesleg a világszerte ünnepelt Joyce DiDonato, Michael Spyres, valamint négy, az elismertség felé haladó énekes közreműködésével. Handel utolsó oratóriuma angol nyelvű, érdekes módon a kórus szerepe nem kiemelt. A szerző zenei stílusa már kiforrott, de a korábban több stílust vegyítő zenei megoldások a Jephta esetén már alig vannak jelen, inkább az egyszerűség jellemzi az oratóriumot. Jephta szólamát Michaes Sypres énekelte. Hangfekvése alkalmas a magas hangok biztos éneklésére is. Sötét, nagy volumenű hangot hallottunk, biztos koloratúrákkal, zenei szempontból is kiemelkedőt nyújtott. Joyce DiDonato – aki nemsokára az Operaházban ad a dalestet – szintén kiemelkedően énekelte Storgé, Jephta feleségének szólamát. Az érzelmeket nem csak hangokkal, hanem színészi szempontból is közvetítette. Az éppen éneklő világába helyezkedett bele, reagált arcjátékkal a szövegre. Mélissa Petit szerepe szerint Jephta és Storgé lányát Iphist jelenítette meg. Kiemelkedő volt az élettől történő búcsúzása, meghatóan énekelt. Zebul, Jephta fivére a filmszínész megjelenésű Cody Quattlebaum tolmácsolásában kelt életre. A nagy volumenű hang mélysége kissé kevésnek tűnt, de minden más szempontból illett a szólam Quattlebaumra. Jasmin White (Hamor szerepében) megjelenése sem szokványos, orrkarikát viselt. Hangja és zenei megoldásai azonban nagyszerű volt. A gyönyörű, telt, sötét hanggal jól bánik az énekesnő, nagy jövő áll előtte. Az Angyalt a kórusból kilépő Anna Piroli személyesítette meg. Érződött éneklésén az elfogultság, a többi énekeshez képest érhet még.

Az Il Pomo d’Oro remek zenekar. Az együttes hangzása kifejező, Handel nyelvezetét tökéletesen értik. A kis létszámú énekkar szintén remek volt, homogén hangzású. A két együttes vezetője, és az előadás irányítója, Francesco Corti kiváló zenész, elképzeléseit az együttesek és a szólisták odaadóan tolmácsolták.