A Budapesti Fesztiválzenekar és Igor Levit koncertje

Szerző: Lehotka Ildikó, 2025. április 11.
Fotók: Nagy Attila
Merész, de roppant izgalmas műsort tervezett és mutatott be a BFZ március 17-18-19-én. A megszokottól eltérően nem ugyanazt a programot játszották, hanem a középpontban Prokofjev zongoraversenyei álltak. Rendkívüli kihívás, hiszen a három koncerten ugyanaz a zongorista keltette életre a műveket, de a közönség számára is az lehetett. A Prokofjev műveiből összeállított esemény ritka és talán nem elég vonzó a hallgatónak, nem hogy három koncert. Mindenesetre a Müpa Bartók Béla Hangversenyterme mindhárom estén tele volt.
Az első koncertet március 17-én Prokofjev 1. zongoraversenye (Desz-dúr, Op. 10) indította. Az 1912-es bemutatón a szerző játszotta a zongoraszólót. A mű a fiatalság bohémságát, a virtuozitást, helyenként a csillogást mutatja, minden pillanatában izgalmas darab. A Cserepnyinnek dedikált versenymű egytételes, de három nagyobb egységre tagolt. A művet az utolsó zongoraverseny (G-dúr, Op. 55) követte. A hallgatóság képet kaphatott a szerző a zongoraverseny műfajáról szóló változásának. Az öttételes (első ilyen felépítés a zongoraversenyek történetében) darab szintén izgalmas, a hangszert Prokofjev néhány szakaszban inkább az ütőhangszer jellegzetességei idézi, másutt a színgazdagságot fedezzük fel. A koncert zárásaként az 5. (B-dúr, Op. 100) szimfónia hangzott el. A koncerten ennek a műnek a tolmácsolása volt a legjobb, a zongoraversenyekben némi pontatlanságot, tempóbeli ingadozást tapasztaltunk.

A második koncerten a Nyitány héber témákra (Op. 34) és a Fischer Iván összeállította Hamupipőke szvit zenekari változatának tételei keretezték a szerző 2. zongoraversenyét (g-moll, Op. 16). A 2. zongoraverseny Maximilian Schmidthof emlékére készült, aki öngyilkos lett. A versenymű bemutatója enyhén szólva sem aratott sikert: „futurista impertinencia”, az új változatot „a macskák szebben nyávognak a háztetőn” – szavakkal jellemezték. A partitúra elégett, Prokofjev újraírta a darabot. A koncerten a két szélső mű nagyon hangulatosan szólalt meg, a szvit tételeit Fischer Iván átkötő szavai még érzékletesebbé tették. A versenymű zenekari részében ez alkalommal is érezhető volt egyfajta halvány bizonytalanság. A nyitány alatt a klarinét szólamot játszó zenész mintegy szólistaként állt a színpadon, a kiválóan előadott darab, és a szvit enyhítették a versenymű kevésbé könnyen befogadható voltát.
A harmadik eseményen is – az elsőhöz hasonlóan – két zongoraverseny hangzott el, a 3. (C-dúr, Op. 26) és a 4. bal kézre írt (B-dúr, Op. 53). Közel ültem a színpadhoz, így ráláthattam Levit mozdulataira, a hangszer hangja is jobban kiemelkedett. Az előző két koncerten kevésbé tudtam beleilleszkedni a művek hangulatába, a Desz-dúr versenymű harsánysága sem jelent meg Levit tolmácsolásában. A művész az első két koncerten ráadást is adott, és csodálatos pianóiban gyönyörködhetett a hallgató (ahogyan a versenyművekben is. Levit a forte szakaszokat inkább rugalmasan, mintsem monumentálisan tolmácsolta. A piano tartományban azonban hihetetlenül gazdagon játszott.

A záró koncert zenekari darabjai közül a nyitó A három narancs szerelmese szvit már előlegezte a prokofjevi humort, ez a minifesztivál-záró Klasszikusszimfóniában (D-dúr, Klasszikus, Op. 25) teljesedett ki. A zenekar játéka rendkívül jó volt, ahogyan a középső koncert zenekari darabjaiban is. A szólóállások csodásan szólaltak meg, a zenekartól a hol homogén, hol a színes hangzás is nagyon szép volt. Három remek koncertet hallhattunk a zenekartól, Igor Levittől, és természetesen a karmester, Fischer Iván irányítása a szokásos nívót hozta.