Sully Prudhomme, Rudyard Kipling, Selma Lagerlöf, Maurice Maeterlinck, Rabindranath Tagore, Jacinto Benavente, George Bernard Shaw, Hermann Hesse, Salvatore Quasimodo, Nelly Sachs és Shmuel Yosef Agnon, Miguel Ángel Asturias, Alekszandr Szolzsenyicin, Gabriel García Márquez, Bob Dylan
A svéd kémikus és feltaláló Alfred Nobel által alapított (1895) Nobel-díjat először 1901-ben adták át. A díjátadó ünnepségekre évente kerül sor általában Nobel halálának évfordulóján, december 10-én. Az irodalmi Nobel-díj egyike amelyet Alfred Nobel 1895-ben alapított. A titkos jelölés szeptemberben történik, az eredményt októberben hirdetik ki. Egyes esetekben a díj átadását a következő évre halasztották, legutóbb 2018-ban. Cikkünk első részében 15 irodalmi Nobel-díjasról olvashatnak.
1901 – Sully Prudhomme (1839–1907) francia költő és esszéíró.
Az első irodalmi Nobel-díjas.
„Jelentős írói érdemeiért, és különösképpen magasrendű idealizmusról, művészi tökélyről tanúskodó, a szív és lángész ritka összhangját megteremtő költészetéért”
Már első kötetete (Stances et Poèmes, 1865) kedvező kritikát kapott és megalapozta hírnevét. Filozófiai és tudományos érdeklődéssel ötvözte a parnasszisták formai tökélyre törekvéseit és eleganciáját. Noha a köztudatban remeteként maradt meg, nem fordult el a közélettől: az elsők között állt ki Alfred Dreyfus mellett, és másokkal együtt tiltakozott az Eiffel-torony megépítése ellen. Az első alkalommal kiosztott irodalmi Nobel-díjas, melynek összegét a francia írószövetségnek hagyta az elsőkötetes költők segítésére. 1881-től haláláig a Francia Akadémia tagja volt, 1901 májusában a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották (Croquis Italiens, La Révolte des fleurs, La Justice).
1907 – Rudyard Kipling (1865–1935) angol író és költő.
Az első angol nyelvű és máig a legfiatalabb író.
„Nagyszerű megfigyelőképességéért, erőt és méltóságot sugárzó alakjaiért”
Napjainkban leginkább gyermekeknek szóló műveiről ismert, melyek között leghíresebb a Dzsungel könyve. A XIX. század végén és a XX. század elején az egyik legnépszerűbb angol próza- és versíró volt. Bejárta szinte az egész világot. Amerikában 4 évet élt, Európában politikai szerepet is vállalt. Lelkes híve volt az angol gyarmatbirodalomnak, később George Orwell a „brit imperializmus prófétájaként” emlegette. Sokan előítéletesként és militaristaként értelmezték munkáit. De akárhogyan is, kivételes elbeszélőtehetségének köszönhetően, a novella művészetének egyik legnagyobb újítójaként tartják számon, gyermekeknek szóló művei a gyermekirodalom örökzöld klasszikusai. Legjobb írásai kifinomult, sokoldalú és ragyogó elbeszélő tehetségét mutatják. Többször felajánlották neki a lovagi címet, amit azonban ő mindig visszautasított (Kim, Riki-tiki-tévi és más történetek, Kipling állatmesék).
1909 – Selma Lagerlöf 1858–1940) svéd írónő.
Az első női díjazott.
„Magasrendű idealizmusa, élénk képzelete és szellemi érzékenysége elismeréséül”
Nemzetközi sikert a Nils Holgersson csodálatos utazása Svédországon át című gyermekkönyvével ért el. Az újromantika és az impresszionizmus képviselője. Lagerlöf műveire jellemző a misztikum keveredése a valósággal, a meseszerű elemek megjelenése a realista környezetben. Lagerlöf világa a démonok és tündérek lakta Svédország. A második világháború közeledtével Lagerlöf segített német értelmiségieket kimenekíteni Németországból a náci rémuralom elől. Amikor a Szovjetunió 1939-ben megtámadta Finnországot, a Nobel-díjjal járó aranyérmét elküldte a finn kormánynak azzal a szándékkal, hogy segítse őket a Szovjetunió elleni harcban. Élete utolsó évtizedeiben megírta dokumentumértékű három vaskos könyvet kitevő memoár köteteit (Képcsinálók, Antikrisztus csodái, Amikor én kislány voltam).
1911 – Maurice Maeterlinck (1862–1949) belga (flamand) származású francia nyelvű drámaíró, költő, esszéíró.
Nyolc alkalommal jelölték a Nobel-díjra, betegsége miatt nem tudott részt venni a díj átadásán.
„Sokoldalú irodalmi tevékenységéért, különösen drámai munkásságáért, melyet gazdag képzelőerő jellemez; költői képzeletéért, mely erősen hat az olvasó érzelmeire”
A Sainte-Barbe jezsuita kollégiumba iratták be, ám az intézmény vallásos szellemének megfelelően a francia romantika alkotásait kigúnyolták, az iskola falain belül csak vallásos tárgyú darabokat lehetett előadni. Ezek az élmények mély nyomot hagytak később műveiben. Már tanulmányai alatt is verseket és rövid regényeket írt. Bár drámái nagy sikert értek el, a korabeli kritika talán túlzó elragadtatással is fogadta. A darabok témája a lélek titokzatos mélysége, a kiismerhetetlen sors, melyet meseszerű keretbe ágyaz. Műveiben kiemelt szerepet kap a halál, illetve az élet jelentése. Színpadi darabjai a szimbolizmus fontos mérföldkövei (A kék madár, A vakok, A tér élete).
1913 – Rabindranath Tagore (1861–1941) bengáli költő, író.
Az első nem európai állampolgár.
„Mély érzésű, friss hangú költeményeiért, melyeket saját maga ültetett át angolra, gazdagítván így a Nyugat költészetét”
Életművével átformálta az indiai régió irodalmát és zenéjét. Költészetében spiritualitás és vibrálás érezhető. Személyisége és idegenszerű ruházata profetikus hírnevet szerzett számára a nyugati világban is. Stílusa, az elegáns próza és a mágikus költészet keveréke még ma is nagyrészt ismeretlen hazáján kívül (Gítándzsali, Női arc, Utolsó akkord).
1922 – Jacinto Benavente (1866–1954) spanyol drámaíró, filmrendező, dramaturg
Távollétében kapja meg az irodalmi Nobel-díjat Stockholmban, beszédét de Torata gróf, a spanyol nagykövet mondta.
„A spanyol drámairodalom dicső hagyományának továbbfolytatásáért”
A XX. század egyik legkiválóbb spanyol drámaírójaként tartják számon. Csaknem az összes színházi műfajt elővette: tragédia, komédia, dráma, bohózat. Valamennyi környezet belefért és kiválóan kifejezésre került a színterén: a falusi és a városi, a polgári és az arisztokratikus. Több mint 150 darab termékeny szerzője, darabjai széles skáláját mutatják be, beleértve a társadalmi kommentárokat, a komédiát és a tragédiát.
1925 – George Bernard Shaw (1856–1950) ír drámaíró.
Elfogadta a díjat, de elutasította a vele járó pénzdíjat, azzal az indokkal, hogy „olvasóim és közönségem több mint elegendő pénzt biztosítanak a szükségleteimhez”.
„Irodalmi munkásságáért, amelyet idealizmus és humanizmus jellemez, valamint sajátos költői szépséggel párosuló erőteljes szatírájáért”
William Shakespeare után az ő műveit játsszák leggyakrabban az angol nyelvű színházakban. Tanulmányait a dublini Wesley College-ban végezte, majd az 1870-es években Londonba költözött, hogy ott kezdje irodalmi pályafutását. Mielőtt zenekritikusként a Star nevű újságnál első sikereit begyűjtötte volna, már öt regényt is írt. Corno di Bassetto álnév alatt írta zenekritikáit, amiből mellőzte a szakszavakat és az érthetetlen zsargont. Ezek a cikkek még 100 évvel megírásuk után is olyan olvashatók, mint voltak. A háború alatt Shaw nagyon népszerűtlen volt, az első perctől fogva a béke mellett volt. Az 1920-as években fokozatosan a világ egyik legismertebb embere lett, csak Albert Einstein és Mahátma Gandhi vetekedhetett ismertségével (Warrenné mestersége, Caesar és Cleopatra, Pygmalion).
1946 – Hermann Hesse (1877–1962) német-svájci költő, regényíró és festő.
A Nobel-díjat életművéért kapta.
„Életművéért, amely egyre inkább elmélyült, mind merészebbé és impozánsabbá fejlődött a klasszikus humanista ideálokat ábrázolva, valamint stílusművészetéért”
A XX. század művelődéstörténetének egyik legnagyobb hatású alakja. Jelentős nyomot hagyott nemcsak a német- és angol nyelvű irodalmon, de az angolszász populáris kultúrán is. A pusztai farkas és Sziddhárta című regényei kultuszművekké váltak az Egyesült Államokban, és óriási hatást gyakoroltak a beatnemzedékre. Jelentős, befolyásos és kedvelt irodalomkritikusként is számon tartják. A XX. század első felében az egyik legkitűnőbb és legaktívabb közvetítő volt szerző és olvasó között, az irodalom és az olvasás hivatásos ügyvédje volt. 60 év alatt összesen 3 365 könyvkritikát írt (Csillagsors, Az üveggyöngyjáték, Szeretni boldogság).
1959 – Salvatore Quasimodo (1901–1968) olasz (szicíliai) költő és műfordító.
„Lírájáért, amely klasszikus tisztasággal és tragikus életérzéssel fejezi ki korunkat”
Nagy műgonddal megírt, elégikus hangú verseivel az úgynevezett hermetizmus költői irányzatának egyik elindítója volt. Többször járt Magyarországon, több versében is a balatoni tájról és Füredhez kötődő érzelmeiről írt. A második világháború borzalmai megváltoztatták költői nyelvezetét és ars poeticáját. Szakított a hermetizmussal és kilépett szűkebb hazájának környezetéből, csatlakozva az egyetemes európai, humanista áramlatokhoz. Irodalmi munkásságában kiemelkedő szerepet játszik műfordítói tevékenysége, saját nyelvezetét kölcsönözve a fordított íróknak, költőknek. 1961-ben Balatonfüreden nyerte vissza egészségét. Gyógyulása emlékére fát ültetett a Tagore-sétányon és versben örökítette meg a balatoni tájat. A Tagore-sétányon állították fel mellszobrát. 1992 óta minden évben nemzetközi költőversenyt és költőtalálkozót rendeznek Balatonfüreden tiszteletére (Hazatérések, Föld, Salvatore Quasimodo legszebb versei).
1966 – Nelly Sachs (1891–1970) német–svéd költő, drámaíró és Sámuel Joszef Ágnon (1887–1970) osztrák-magyar származású izraeli író, regényíró.
Ez az egyike annak a négy alkalomnak (1904, 1917 és 1974), amikor az irodalmi Nobel-díjat két személy kapta.
Nelly Sachs
„Kiemelkedő lírai és drámai műveiért, amelyek Izrael sorsát megragadó erővel ábrázolják”
1921-ben Stefan Zweig támogatásával jelent meg első verseskötete. 1920-as évek vége felé különböző berlini lapok, folyóiratok közölték verseit. A kritika és a közönség egyaránt elismerte a verseket. A Gestapo többször kihallgatásra rendelte be, lakásukat feldúlták. Kényszerből kezdett el foglalkozni zsidó származásával. Elég későn szánta rá magát, hogy anyjával elmeneküljön Németországból. A háború utáni korszakban érzelemmel telített, keserű nyelven írt a holokauszt kegyetlenségeiről.
Sámuel Joszef Ágnon
„Mélyreható, markáns elbeszélő művészetéért, melyet a zsidó nép életéből vett motívumok hatnak át”
A modern héber irodalom egyik központi alakja volt. Művei a zsidó hagyomány és nyelv, valamint a modern világ konfliktusával foglalkoznak. Első művei tinédzser korában jelentek meg, és azonnal hírnevet szerzett.
1967 – Miguel Ángel Asturias (1899–1974) quatemalai író, költő.
„Az indián hagyományokra és nemzeti sajátosságokra épült, magas színvonalú műveiért”
Miután befejezte tanulmányait, barátaival 1922-ben egy népiskolát alapított, ami lehetővé tette a szegényebb rétegek képzését. 1923-ban Európába utazott, hogy egyetemi tanulmányokat végezzen. Az egyetemi évek után egy ideig Párizsban maradt és körutazásokat tett Európában, ellátogatott Palesztinába és az Amerikai Egyesült Államokba. Ebben az időben jelentek meg első irodalmi művei. 1930-ban tett szert nemzetközi hírnévre a „Guatemalai legendák” című könyvével. 1933-ban visszatért Guatemalába. Jorge Ubico diktátor megdöntése után 1944-től diplomáciai szolgálatot teljesített. 1940-es évek végén Argentínában, majd El Salvadorban lett nagykövet. Ebben az időben sok műve került kiadásra, amik a diktatúra idején nem jelenhettek meg. 1967-ben irodalmi Nobel-díjjal értékelték irodalmi tevékenységét, a Banán-trilógiának nevezett három regényből álló ciklust (Elnök úr, Az a félvér nőszemély, Forgószél).
1970 – Alekszandr Szolzsenyicin (1918–2008) szovjet regényíró.
François Mauriac javaslatára megkapta az irodalmi Nobel-díjat, de nem utazott el a díjátadásra attól tartva, hogy nem térhet vissza hazájába. Deportálása után 1974-ben fogadta el.
„Azért az erkölcsi erőért, amellyel folytatja az orosz irodalom nélkülözhetetlen hagyományait”
A Moszkvai Filozófiai, Irodalmi és Történeti Intézetben irodalmat tanult. A II. világháborúban egy tüzérségi felderítőosztag parancsnokaként részt vett a frontharcokban. Egy gyermekkori barátjának írott levele miatt, melyben bírálta Sztálint, 1945-ben letartóztatták. saját gulagbeli élményeiből merítve írta meg igazán jelentős műveit, amelyek révén már életében klasszikussá vált.1973-tól 1994-ig élt az Egyesült Államokban, a kanadai határhoz közeli Vermont államban, abban a hitben ment haza, hogy részt vehet az orosz szellemi élet felrázásában (A Gulag szigetcsoport, A pokol tornáca, Orosznak lenni – vagy nem lenni?).
1982 – Gabriel García Márquez (1927–2014) kolumbiai író.
„Regényeiért és novelláiért, melyekben a fantasztikus és a realista ötvöződik a képzelet egy gazdagon megszerkesztett világában, ily módon reflektálva egy kontinens életére és konfliktusaira”
Élete legnagyobb részét Mexikóban és Európában töltötte, haláláig Mexikóvárosban élt. Gyakran a mágikus realizmus leghíresebb írójának nevezik, és írásainak nagy része erősen kötődik is ehhez a stílushoz, de túl változatosak ahhoz, hogy művei összességükben könnyen beskatulyázhatóak legyenek. Az ötvenes években kezdett el publikálni, korai írásaiban Faulkner hatásai mutathatóak ki. Első figyelmet érdemlő munkája az Egy hajótörött története volt, 1955-ben. Több munkáját egyaránt nevezték fikciósnak és nemfikciósnak is. Meghatározóak voltak gyermekkori élményei; ez több regényében visszatérő motívum. Humora Dickenséhez hasonlítható. Fantasztikuma, képzelőereje és iróniája beleillik a sajátos latin-amerikai légkörbe, a maga teremtette Macondo „mikrotársadalmába”, ahol több regénye is játszódik. Leghíresebb regénye, a Száz év magány 1967-ben jelent meg (A pátriárka alkonya, Egy hajótörött története, Az évszázad botránya).
2016– Bob Dylan (1941) amerikai énekes, dalszerző, zenész, költő.
Nobel-banketten Dylan beszédét Azita Raji, az Egyesült Államok svédországi nagykövete mondta. Patti Smith „A Hard Rain’s A-Gonna Fall” című dalát adta elő zenekari kísérettel.
„Új költői kifejezésmódokkal gazdagította az amerikai dalkincset”
A popzene egyik meghatározó alakja. Legismertebb dalai az 1960-as években születtek, melyek közül a Blowin’ in the Wind és a The Times They Are a-Changin’ a háborúellenes és polgárjogi mozgalmak himnuszává vált. Zenéinek alapját elhagyva megalkotja hatperces slágerét, a „Like a Rolling Stone”-t, amivel 1965-ben radikálisan megváltoztatja a popzenét. Dalszövegeire hatással volt a politika, a szociális kommentár, a filozófia és az irodalom, így sikeresen szállt szembe a korabeli könnyűzene konvencióival és elnyerte az ellenkultúra tetszését. Gitáron, billentyűs hangszereken és szájharmonikán játszik. Bár pályájának középpontjában előadói munkássága és albumai állnak, általában mégis dalszerzői tehetségéért rajonganak.
(folytatjuk…)
