…néhány kellemes, néhány meglepő és néhány kellemetlen élményem…
(a papiruszportal.hu archívumából [2008])
Szerző: G. Bogár Edit
Volt néhány kellemes, néhány meglepő és néhány kellemetlen élményem az elmúlt időszakban.
Kellemes (és magyarként egyben meglepő is) volt észlelni, hogy nem emelkedtek az árak csak azért, mert új naptári (és költségvetési) évbe léptünk. Maradt az ára a tömegközlekedésnek, az élelmiszereknek, sőt egyes termékeké még csökkent is. Külön figyelem mindennapi útvonalamon a benzinkutakat: négy van belőlük lakhelyem és az egyetem között, mind más cégé.
Annak idején az észak-magyarországi magyarok még átjártak Szlovákiába tankolni, mára az otthoni árak alacsonyabbak. A nyugati országrész lakói meg inkább Ausztriába járnak üzemanyagért, mert ott a legolcsóbb. Ugyanígy tesznek a szlovákok is, ha tehetik. Ha meg nem tehetik, hát megtöltik a tankot helyben. Szeptember óta nagyjából azonos áron. Néha egy kicsit drágább, olykor olcsóbb, de az árváltozás egészében véve fél év alatt nem érte el az egy koronát, azaz a 7-8 forintot. Ja, így könnyű tartani a többi termék árát is, ha nem emelkednek a szállítási költségek!
Kellemes volt aztán látni a virágboltokban és az alkalmi utcai árusoknál a hóvirágcsokrokat. Ami otthon már be van tiltva. Emlékeim szerint uniós parancsra. Mert védett növény. Hiába nő vidáman, szabadon a természetben. Itt, úgy látszik, nem parancsol az EU, legalábbis hóvirágügyben nem. Annak idején amint megláttam az első csokrot, mindig vettem édesanyámnak. Pár éve nem tudom megtenni. Itt megtehettem volna, de sajnos már elfogyott, lejárt a szezonja, én meg nem jártam azóta otthon. Talán majd jövőre. Hacsak addig Szlovákiában is be nem tiltják…
A legkellemesebb mégis az volt, hogy Pozsonyba látogatott Kántor Péter, akivel az Irodalom és… című sorozatban (az előző vendég Vámos Miklós volt) Juhász Katalin beszélgetett, ez alkalommal az est címe Irodalom és évek volt. Minden egyéb programot félretettem, hogy találkozhassam az immár 16 éve nem látott költővel, az egyik legnagyszerűbb emberrel, akit megismertem. Korábban Svédországban, Uppsalában találkoztunk, amikor ösztöndíjasként két hónapot töltöttem ott, Kántor Péter pedig szintén meghívott vendég volt arrafelé. Csodák csodája, emlékezett rám. No nem arra, hogy mikor és hol ismerkedtünk meg, de ismerősként üdvözölt. A magyar kulturális intézet szervezésében és épületében létrejött beszélgetésen sajnos nagyon kevesen voltak, ám akik eljöttek, értő és érdeklődő, olvasó emberek voltak, akik őszinte kíváncsisággal fogadták a „folyami költőt”, és nem kellett csalódniuk. Kántor Péter kötetlenül, a verseire is jellemző sallangmentes módon beszélt pályájáról, az évekről, melyek az est címében jelzett módon meghatározták életét, művészetét, mentalitását. Lenyűgözve hallgattuk, és mind e közben Kántor Péter szép lett. Szép, mert szépen beszélt, szépen gondolkodott, és még mikor ironizált is szépeket mondott. Kár, hogy viszonylag kevés vers hangzott el, azok viszont igencsak nagy hatást gyakoroltak mindenkire, különösen a Mit kell tudni Istennek? című, valamint a Holmiban már megjelent, a hamarosan kiadandó újabb verseskötetbe is beválogatott, erős ógörög kötődésről is szóló Trója-versek. Saját költészetén kívül hallhattunk műfordítói munkásságáról is, elsősorban Mandelstam-fordításairól. Igazán felemelő élmény volt. Az est végeztével már csak el akartam köszönni Pétertől, de ott ragadtam. Összeverődött egy kisebb társaság, s még egy darabig elbeszélgettünk, majd átvonultunk a szomszédos Štefanka nevű kávéházba. Az intézmény valaha irodalmi kávéház volt, később kínai étterem nyílt a helyén, de nemigen ment a bolt, így a kínai megszűnt, s visszaalakították étteremmé. Az irodalmár közönség persze már elszokott innen, de most visszahoztuk nekik. A pincér egyébként, amint meghallotta a magyar szót, azonnal hozta a magyar nyelvű étlapot. Mivel mi voltunk az egyetlen vendégek, megengedte, hogy rágyújtsunk, bár az egyébként nem dohányzó részbe sikerült beülnünk, mivel csak itt volt megfelelő méretű asztal. Nem számítottam rá, hogy házon kívül ehetnék, nem voltak nálam a gyógyszereim, aztán nem mertem enni. Csak néztem a szebbnél szebb és finomnál finomabb fogásokat: roston sült pisztráng, szarvaspörkölt knédlivel, töltött hús, rántott csirke, brokkolis tészta. Egy kis sört azért megkockáztattam. Ehhez is, mint minden rendeléshez, járt egy minikifli vajjal, sonkával, koktélparadicsommal. Legalább nem korgott hangosan a gyomrom… Este tízig ücsörögtünk. Kivételes este volt, minden szempontból. Kántor Pétert mindig is csodáltam, mindig is nagyra tartottam, s ez a nap még tovább erősítette bennem ezt a tiszteletet.
Kellemetlen élmény viszont az volt, hogy elkezdett nőni rajtam valami. Kicsi, piros, gyulladt izéként kezdte, aztán jól fejlett szilva méretűre duzzadt. Feszült, lüktetett, iszonyatosan fájt, és olyan helyen volt, hogy minden mozdulatra külön belehasított a fájdalom, aludni se tudtam tőle. Két végigvirrasztott éjszaka után muszáj volt vele orvoshoz menni. Így kerültem kapcsolatba a szlovák egészségüggyel, s ez megér néhány mondatot. A körzeti orvosi rendelő ajtaján részletes árjegyzék, benne az első vizit 200 koronás díja. Bementünk (Magdika jött velem tolmácsnak), hihetetlenül kedves doktornő fogadott. Kicsit kényelmesen, lassan, egyáltalán nem sietve kikérdezett mindenről, és csak úgy negyedóra után értünk el odáig, hogy mi is az aktuális panaszom. Nem mert hozzányúlni, azonnal beutalt sebészhez. Akit felhívott, bejelentett nála. És aki azonnal fogadott. A körzeti orvos írt még egy receptet is valami kenőcsre (kétféle kiszerelést tudott ajánlani, a kisebbik 20, a nagyobbik 32 korona volt, gondoltam, kirúgok a hámból, legyen a nagyobbik). Várom, hogy kérje a vizitdíjat. Ja, az nem kell, mert elég egy szerződést kötni vele, és a betegbiztosító fizeti. A szerződést hagyományos írógéppel tölti ki, pedig ott van a számítógép hálózatra kapcsolva és nyomtatóval, abba írta be az összes adatomat, onnan nézte ki a kenőcs árát is. A beutalót pedig több évtizedes, elsárgul papírra kézzel írja. A receptet viszont számítógéppel állítja ki és nyomtatja. Csúcstechnika és hatvanas évek egy helyen.
A recept és a beutaló birtokában átsétáltunk a kétutcányira lévő rendelőintézetbe. A kép meglehetősen lehangoló volt: málladozó vakolat, ütött-kopott lépcsők, a hatalmas, kihalt hodályban alig lézeng egy-két ember, a rendelők egy része és velük együtt teljes folyosók lezárva. A mosdóban olyan állapotok, amilyeneket utoljára a szovjet nyilvános vécékben tapasztaltam csak: nemhogy papír és szappan, törülköző nincs, de orrfacsaró bűz fogad, az egyetlen fülke ajtaját nem lehet becsukni, a kilincs ragad, ülőke nincs, az ablakot nem lehet becsukni. Még szerencse, hogy a tartály és a kézmosó azért működik, víz van. De hát a szükség nagy úr. A sebész ellát egy idősebb hölgyet, és máris mi következünk. Bent példás rend és tisztaság, mosolygós orvos, ettől némileg megnyugszom. (Persze nem a műtéttől féltem, hanem a környezet hangolt le borzalmasan.) A nem egészen tízperces beavatkozás nagy megkönnyebbülés, az orvos másnapra (órára pontosan) visszarendel. A rendelőintézet földszintjén van egy gyógyszertár, ott kiváltjuk a receptet. Ehhez kell az egészségbiztosítási kártyám is (egyszerű papírdarab, de adtak hozzá egy kis műanyag tokot; összességében meglehetősen kezdetleges: semmi azonosító, a nevemen és az itteni személyi számomon meg a biztosító kódján kívül csak egy pecsét meg aláírás van rajta), a számát bepötyögi a patikus a gépbe, minden rendben, megkapom a kenőcsöt. Öt korona a receptdíj. Rendben, de hát még 32 a gyógyszer! Nem, az ingyen van, mosolyog a patikus hölgy: fizeti a biztosító. Mármint az enyém, mert annak ilyen szerződése van. A rendelők, az orvosok, a gyógyszertárak mind magánkézben vannak, és szerződnek a különböző biztosítókkal, biztosítója válogatja, melyik mit fizet. Igaz, a páciensek a biztosítók között nem válogathatnak szabadon, mert egy adott munkahely csak egy adott betegbiztosítóval áll kapcsolatban. Az egyetem biztosítója pedig olyan, hogy bizonyos gyógyszereket fizet. Másnap az antibiotikum árának kb. 20 százalékát már ki kellett fizetni. A gyógyszer dobozán árcédula, rajta a teljes ár meg a biztosítottak által fizetendő, jelen esetben 339, ill. 69,90 korona. Plusz az ötkoronás receptdíj. Az árcédula nem volt átragasztva. Vagyis valószínűleg a gyógyszereknek az ára sem változik havonta, mint otthon. Alapjában véve nem is rossz… Nem tudom, milyen lesz otthon a több-biztosítós rendszer, az biztos, hogy nem ilyen. Ingyen nem lesz szinte semmi, de ha csak annyit elérünk vele, hogy válogathatok, meg hogy ennyire gördülékenyen megy minden, akkor jól járhatunk. Én biztosan azt választom, amelyik ezt garantálja nekem! Meg az itteni elhanyagoltság helyett az otthon már a külsőségekben is megszokott tisztaságot. Persze annak örülnék a legjobban, ha nem kellene igénybe venni. Főleg nem a sebészetet.
