Bartók Béla kórusművei
(a papiruszportal.hu archívumából [2015])
Szerző: Lehotka Ildikó
Bartók kórusművei még mindig háttérben vannak az életművet tekintve, holott gyermek- és nőikarra írt darabjai mellett (melyekből néhány azért elvétve megszólal) férfikórusok, zongorakíséretes vegyeskarok is vannak. Bár Bartók a Cantata profanában is kért kórust, de mintha húzódozott volna a kórusművek írásától. A XIX. századi Liedertafelek, a XX. században az itthon létrejött, és nagy eredményeket felmutató kóruséneklés – mely Kodály érdeme – Bartókot nem inspirálta kórusok írására.
Kodály 1946-ban egy előadásában elmondta, hogy 1925-tól kezdve többször is biztatta Bartókot kórusművek írására. Végül 1936 decemberében jelent meg nyolc füzetben a 27 egyneműkar, női- és gyermekkarokra (ebből mindössze nyolc a nőikari darab). A művek bár népdalintonációt jeleznek, azonban nem népdalfeldolgozások. A népi szöveg az, ami különösen érdekelte Bartókot, az, hogy a népdalszerű dallam is jelen van a darabok többségében, Bartók a magyar népzenei iránti rendkívüli érdeklődését jelzi. Talán az sem véletlen, hogy nagyrészt olyan szövegeket választott, melyek dallama ismeretlen. És talán az sem véletlen, hogy a dupla lemezen hallható darabok szinte mindegyike népzenei ihletettségű.
A kétlemezes kiadvány első darabja a 27 egyneműkart tartalmazza, Dobszay László vezényli a Zeneakadémia és az ELTE tagjaiból válogatott kórust. A darabok hangzása nagyon szép (bár helyenként intonációs megingásokat hallunk, így a Van egy gyűrűm, karika címűben). Ez a széphangzás azonban nem takarja a karakterek különbözőségét, ugyanolyan a Tavasz, a Levél az otthoniakhoz, a Játék, Leánynéző, Ne menj el, és még számos darab. A Huszárnóta könnyed, nincs súlya, nincs meg az a férfias-fiús karakter, ami a szöveget, zenei anyagot erősítené.
Néha romantikus rácsúszást is hallunk, érthetetlen, miért, nincs támasztása a Ne hagyj itt című darabnak, nincs alja, mikor háromszólamúvá válik a csodálatos kórusmű. A Jószágigézőnek szép a Meno mosso szakasza, a Keserves, a líraibb szakaszok jobban megoldottak.
Lelkiismeretesen, szépen elénekelt kórusműveket hallunk, csekély érzelmi kitöréssel, kevés előremozdító dinamikával, kiemeléssel, a levegővétellel is érdemes szakaszhatásokat jelölni, kevés a cezúra, nincs meg a lélektani pillanat a kiemelésre, folytatásra. Dobszay ezt írja (a kísérőfüzetben) „Félek attól, hogy karaktereket vezényeljek. A zenéknek van ugyan karaktere, de amikor teljesen belemerülünk a hangokba, sikerül azok formai indulatát megragadni, méghozzá a legkisebb egységekig, az egyes hangokig lemenően, akkor, utólag érezzük, hogy ennek „volt karaktere”.” Érdemes lett volna a gyermekkari műveket gyerekekkel énekeltetni, örvendetes, hogy megtartották az eredeti sorrendet. Eddig még nem hallottam olyan felvételt, mely minden szempontból megfelelt volna a bartóki elképzelésnek, és nem is gondolom, hogy ilyen felvétel születhet egyhamar. A hangszeres Bartók-zenék előadásának mintájára merészebb, a kórusművekről bátran mindent elmondó felvétel még várat magára.
A második lemez a férfi- és vegyeskaroké, a művek a keletkezési sorrend szerint szólalnak meg (igaz, a végső változat szólal meg először, csak aztán az ’eredeti’) így az 1903-as, férfikarra, Harsányi Kálmán versére írt Est az első, mely még a romantikus hangzást mutatja. Kiadatlan a szintén férfikarra írt Két román népdal. Szintén férfikarra készült 1918-ban a Tót népdalok című darab (eredeti nyelven is halljuk), ahogy a Székely népdalok 1932-33-ban, és az Elmúlt időkből (1936).
A férfikari hangzás szép a lemezen, és a zenei megoldások is jóval gazdagabbak, mint a 27 egyneműkar esetében. Különösen szép a basszus szólam, a tenor itt is problémás, nincs meg a fényes hangzás. Szépen szólal meg az egyetlen nőikari kompozíció, a Két román népdal (a vegyes- és férfikarok közt szerepel). A vegyeskarra írt művek tolmácsolása a legjobb a kiadványon. Homogén, izgalmas hangzást kapunk, érző-értő tolmácsolást, a női szólamok nagyon szépek, a szopránnak valóban van magassága, teteje. Érthetetlen, hogy a 27 kórusmű miért csak a szép leéneklés szintjéig jutott?
A lemezen a Bartók-zene legavatottabb értője, Kocsis Zoltán működik közre. A kísérő tanulmány Wilheim András gondos munkája, kár, hogy nehezen olvasható (nem ez az első ilyen kiadvány), a művek szövegei szerepelnek, igaz, érthetetlen módon nagybetűvel, ahogy az elemzés. Bartók rajzolt portréja is meggyőzőbb lehetett volna.
BMC CD 186