A Fesztiválzenekar Richard Strauss koncertje
Szerző: Lehoka Ildikó, képek, fotó: Juhász Éva
Újabb opera-előadással jelentkezett a Fischer Iván Operatársulat, Az úrhatnám polgár kísérőzenéje és a prológus nélküli Ariadné Naxoszban című opera szólalt meg. Érdekes kísérletet láttunk-hallottunk, és túlzás nélkül állítható, hogy – a nyilvánvaló esetlegességek ellenére – remek estét kaptunk. Az előadás ez alkalommal is háromszor szólalt meg a Müpában, szeptember 8-án, 10-én és 11-én.
A két darab összepárosítása Richard Strauss két zenei világát is mutatta. A tánctételekben gazdag kísérőzene talán szerényebb zenei szempontból, hiszen kísérőzene, nem mellesleg Lully menüettje is elhangzik az archaizáló, neoklasszikus stílust is életre hívó zenei szövetben. Az Ariadné Naxoszban parádés, a straussi dallaminvenció és harmóniai sziporkázás egyik magasiskolája. Az első elképzelés alapján a Moliére vígjátékhoz Hofmannsthal adaptációjára írta Strauss a zenét, és utána szólalt meg az opera. Az 1912-es bemutató nem aratott sikert, a közönség vagy színdarabot, vagy operát akart. 1916-ban az operához Strauss és Hofmannsthal egy prológust illesztett, ez a változat szerepel az operaházak műsorán. 1917-ben 
Hofmannsthal ötletére készült a Der Bürgerals Edelmann című változat, de ez sem aratott sikert. Végül 1920-ban született meg Az Úrhatnám polgár szvit. A Fischer Iván féle elgondolás tehát az ötödik változat.
A koncert kezdete rögtön nevetésre adott okot. A színpadon alig láttunk zenészt, majd Fischer Iván intésére beszaladtak a muzsikusok, persze nem az összes. A színészek mókáztak, ketten fehér, bohócszerű ruhában, a többiek színpompás öltözetben (jelmeztervező: Anna Biagiotti). A tételek alatt végig komédiáztak, hol kalapokat tettek a zenészek fejére, hol levették a fejekről. Fischer Iván is kapott fejfedőt, sőt köpönyeget is, majd fekve is vezényelt. Láttunk ernyőket, egy zenész hátán ülve játszó hegedűst, az oboára szalagot kötöttek, és még számos nevetésre okot adó jelenetet láthattunk.
A szünet után következett a kamaraopera. A zenészek most is a színpadon ültek, a díszlet a szvit alatt elhelyezett szikla és a tengert jelképező, könnyen hordozható táblák voltak. Az elhagyott Ariadné várja a halált, de megjelenik a többi szereplő – láss csodát, a szvit alatt mókázókból énekesek lettek. Az opera happy enddel zárul, himnikus felhanggal, hiszen Bacchus és Ariadné egymásba szeretnek. Az opera zenéje inkább a finomabb hangzást, hangszíneket mutatja, nem a straussi helyenként óriás tömbjeit.
A néző gyermeki szemmel csodálta a pantomimes szereplők énekessé változását (rendező: Fischer Iván, társrendező: és 
koreográfus Chiara d’Anna). Mindegyikük megállja a helyét színészként is, fürgék, kidolgozott mozgásúak voltak. De elsőként a címszereplő, Ariadné teljesítményéről érdemes néhány szót szólni. A szerepet Emily Magee énekelte. Színpadi jelenléte kimerült abban, hogy félig feküdt, félig ült a sziklán, néha tett egy-két lépést. Ez a fajta statikusság – különösen akkor, amikor Ariadné egyedül volt a színpadon – kissé ügyetlen megoldásnak bizonyult, ráadásul a szereplő fájdalma így nem is érvényesült a mozdulatokkal. Talán a rendezés a komédiások fürgeségét, bolondozását szándékozta ellentétként hozni Ariadné szoborszerű jelenléteként. Magee hangja erőteljes, túlságosan is az, inkább egy Wagner-operához illő megoldásokkal énekelt, mintsem egy kamaraopera szereplőjeként. A hang szép, de a mélyebb tartományban elhalkult, ami ellentétben volt a magas hangok túlzott erejével. Zerbinettát, Ariadné archetípusának ellentétét Anna-Lena Elbert énekelte. Elbert hangja szép, a nehéz és hosszú áriát jól énekelte, de az egyik részletet fél hanggal lejjebb zárta. Remek színpadi jelenlétet élvezhettünk, az átöltözési jelenet igazán remek volt. Bacchus szerepét Andrew Staples tolmácsolta, az ő éneklését éreztem a legjobbnak a 11-i előadáson. Éneklése olyan hőfokú volt, hogy Magee-t is bevonta bűvkörébe, elhittük, hogy az énekesnőt is megérintette a szerelem.
Samantha Gaul (najád), Olivia Vermeulen (drüád) és Mirella Hagen (Echo) éneklése kevésbé volt pontos. A straussi kígyózó és fület gyönyörködtető modulációk sajnos kevésbé szólaltak meg a három nimfa tolmácsolásában, mondjuk, ki, hogy számos hamis hangot hallottunk. Harlekin (Gurgen Baveyan), Scaramuccio (Stuart Patterson) és Truffaldin (Daniel Noyola) megformálása inkább a színpadi megjelenés alapján jelentős.
A zenekar kifejezően játszott, Fischer Iván ez alkalommal is képes volt egyben tartani a produkciót. Emlékezetes előadást láttunk, remek ötleteket, minimális, de éppen ezért a rendezéshez illő díszletet, ehhez pazar színészi játék társult.
