Monteverdi: Poppea megkoronázása
(a papiruszportal.hu archívumából [2015])
Szerző: szabói
Háromszor is műsorra tűzték Monteverdi Poppea megkoronázása című operáját a Művészetek Palotája Fesztiválszínházában, mindhárom alkalommal megtelt a terem. Ez az opera nem tartozik a legismertebbek közé, de még csak az ismertek közé sem, bár mindenki tud a létezéséről. Monteverdit tartják az első olyan operaszerzőnek, aki a műfaj (mai ismereteink szerinti) sajátosságait, szépségét meg is tudta mutatni, sőt a későbbi korok is táplálkoztak egy-egy újításából. A zeneszerző számos operája közül három maradt fenn.
A korában elismert, Feltehetőleg Magyarországon is megfordult szerző 75 éves korában írta a Poppea megkoronázását, ez volt utolsó operája, mely a velencei operák közt elsőként nem mitológiai, hanem történelmi tárgyú. A szövegkönyv – Giovanni Francesco Busenello munkája – Tacitus és Suetonius nyomán íródott, a témaválasztás figyelemre méltó, hiszen nem feltétlenül a nemes erkölcsről (is) szól. De a kegyetlenség, hűség, nagyravágyás is jelentőséggel bír, az emberi tulajdonságok tárházát vetíti elénk Busenello; bár szemérmesen elhallgatja, hogy Nero később várandós feleségét halálra rugdosta. „Ármány és szerelem”, foglalhatjuk össze a tartalmat.
Claudio Monteverdi a Tankréd és Klorinda párviadalában már (a zenetörténetben először) írt elő tremolót, de nem csak ez az újítás köszönhető neki, hanem az izgatottságot kifejező stile concitato, a hangutánzás zenébe öntése. A későbbi korok recitativo-megoldásai is a partitúrában vannak, de talán a legfontosabb a szöveg és zene egysége, bár Monteverdi úgy tartotta, hogy a zenének kell szolgálnia a mondanivalót.
A Poppea megkoronázása tehát az opera történetének első nagy állomása, több partitúrarészlet is létezik, az eredeti nem maradt fenn. Magyarországon már játszották a művet, jelentősen kurtítva, az Operaházban (a Raymond Leppard-féle, cimbalomra átdolgozva a pengetős hangszerek szólamát), és a Kamaraszínházban.
Az október 26., 27., 28-i előadás közül az utolsót láttam, A 373 éves darab talán hosszú volt, de mindenképpen megérte megnézni. A rendezés (Geréb Zsófia munkája) visszafogott volt, nem törekedett újdonságra (ez alkalommal is vetítettek a mű elején, geometrikus ábrákat); a jelmezek vegyesek, láttunk mai öltözetet, de a kegyvesztett Senecát arany tóga jelezte. Nero ruhája ötletes (de hasonlókat lát az ember barokk operákban). A Fesztiválszínház kisebb tere nagyon jó választásnak bizonyult a ritkán vagy sosem játszott operák bemutatásainak sorában – Vashegyi György és együttese heroikus munkát végez e téren.
Hangfajok tekintetében is vegyes a kép, Nerót mezzoszoprán, más férfiszólamot férfi énekelte, a dajkáét szintén férfi. A döntően a nápolyi megoldásokon alapuló, Vashegyi-elképzelte hangszerelés is különlegesnek mondható, három billentyűs hangszer, két lant is szerepelt az operában.
A zenei megvalósítás ez alkalommal is kiemelkedett a zenekar csodás színeket hozott (meglepően kevés a vonós hangszerek szerepe), többedszer bebizonyosodott, hogy az előadók tudnak mit kezdeni a darabbal.
A sok szereplő közül Nero szólamát Vizin Viktória énekelte, magabiztosan, jól érzékeltette mind a hatalomra törő férfit, mind a kegyetlen uralkodót, de szerelmesként is hiteles tudott lenni. Baráth Emőke Poppeája(Fortuna szerepét is ő énekelte) inkább fiatal lány volt, mint nagyra-, házasságtörő, az énekesnő inkább az ábrándozást emelte ki alakításában. Hangi adottságai és előadása kiválóan megfelelt a szerep követelményeinek most is. Hagar Sharvit Octaviája (Virtusként is hallottuk a Prológusban) nagyon tetszett, a hang talán erőteljesebb volt a többi énekesnőénél. A kontratenor Matthew Shaw szólamát jól (Otho) szép pillanatokkal tolmácsolta, de szereplése az átlagoshoz tartozott. Seneca Sebestyén Miklós volt, szép, erőteljes hanggal, ehhez a szólamhoz fűződik az opera legjelentősebb-legszebb zeneszerzői megoldása, jelenete. Zseniális zeneileg a kromatikus Ne halj meg, Seneca kezdetű tercett.
Az opera több szerepe is jelentős lehet egy-egy rendezésben, a címszereplő éppúgy, mint Seneca, vagy Poppea. Ez alkalommal Jeffrey Thompson és szerepe, Arnalta emelkedett ki leginkább, bár nem ez a szólam a mű legfontosabbja. Thompson volt tehát a középpont, mind az éneklését, helyenként szándékos rikácsolását hallgatva, melyhez olyan színészi teljesítmény párosult, ami a humort (lehengerlő volt a Monteverdi által először használt tremoló köhögésbe fullasztása), a vigasztalást, no meg a magamutogatást is latba vetette. Thompson régóta szerepel Magyarországon, rendkívül jó énekes, több olyan szerep, szólam is fűződik a nevéhez, mely felejthetetlen. Mind a Hippolütosz és Aricia, mind a Platée címszerepében zseniális volt, de oratorikus darabokban is remekelt. Arnaltaként mintha ő tartotta volna kezében a cselekményt, az ő megjelenésével kulminálódtak volna az események.
A kisebb szerepekre is jó énekeseket válogattak, egységes, nagyon jól megvalósított művet hallottunk. Az Orfeo Zenekar, Purcell kórus tagjai és Vashegyi György munkája beérett, koncertjei nagyszerűek, érdemes azoknak is meghallgatni őket, akik nem a barokk zene kizárólagos fogyasztói.
Müpa Fesztiválszínház 2015. november 28
Fortuna / Poppea: Baráth Emőke
Néró: Vizin Viktória
Virtus / Ottavia: Hagar Sharvit
Otto: Matthew Shaw
Arnalta: Jeffrey Thompson
Seneca: Sebestyén Miklós
Drusilla: Tatai Nóra
Ámor: Pintér Ágnes
Pallasz / Damigella: Zemlényi Eszter
Valletto: Molnár Anna
Első katona: Mészáros Péter
Második katona / Libertius: Kálmán László
Mercurio: Blazsó Domonkos
Liktor: Borka Ákos
Szerelmesek kara: Pintér Ágnes, Tatai Nóra, Zemlényi Eszter, Molnár Anna
Seneca családtagjai Mészáros Péter, Korbász Viktor, Borka Ákos
Konzulok, tribunusok: Kálmán László, Korbász Viktor, Mészáros Péter, Blazsó Domonkos, Borka Ákos
Közreműködött: Orfeo Zenekar
Vezényelt: Vashegyi György, karmester, művészeti vezető
Rendező: Geréb Zsófia
Rendezőasszisztens: Szélinger Anna
Díszlet-, jelmez-, vetítéstervező: Pázmány Virág
Koreográfus: Soós Attila
