Nemes Nagy Ágnes és Szabó T. Anna költői világképe*
(a papiruszportal.hu archívumából [2009])
Szerző: Nagy Ágnes
Érdemes közelebbről is megvizsgálni e két költőnőnk gondolkodásmódját, hogy szűk és távolabbi környezetünket az ő szemükkel tapogatózva lássuk. Hogy tanításaik nyomán megtanuljuk újralátni a már ismertnek hitt világunkat, és így rácsodálkozva perc-életünk törékeny finomságaira, megláthassuk azokat a dolgokat, pillanatokat is, amelyek időközben láthatatlanná váltak számunkra, mert megszoktuk őket.
„Én a verset és egyáltalán a művészetet
egzisztenciális, létérdeket érintő cselekvésnek tartom.”
(Nemes Nagy Ágnes)
Érdemes közelebbről is megvizsgálni e két költőnőnk gondolkodásmódját, hogy szűk és távolabbi környezetünket az ő szemükkel tapogatózva lássuk. Hogy tanításaik nyomán megtanuljuk újralátni a már ismertnek hitt világunkat, és így rácsodálkozva percéletünk törékeny finomságaira, megláthassuk azokat a dolgokat, pillanatokat is, amelyek időközben láthatatlanná váltak számunkra, mert megszoktuk őket. Éppen ezért roppant fontosnak tartom tanításukat: „Az emberi életnek akármilyen – látszatra kicsi – mozzanata is jellé válhat, mely túlmutat önmagán.”1 Érdemes tehát figyelni, jelen lenni, együtt élni, megélni! – a kor talán legégetőbb személyközi kívánalmait töltenék be tanításaik.
Nemes Nagy Ágnest és Szabó T. Annát elsősorban a versalkotási módszer köti össze, mellyel azonosulni tudtak: objektív líra, ugyan más-más ága. Míg N. N. Á. korai versei mondhatók személyesnek, addig SZ. T. A. érett – mivel későiről nála még nem beszélhetünk – költészete vesz fel inkább alanyi színt.
Alanyi színt? A tárgyias költészet? Igen, mert azért mindketten vallják: „alapjában véve szubjektív indíttatású minden művészet, de főleg minden irodalom”.2 Csakhogy az én bezár, keretek közé szorít. Ellenben az objektivitás teret enged a műnek, hogy éljen, a befogadót dolgoztatja, játszani engedi. Így az objektív költő a kifejezéskor igyekszik lefejteni a privát érzelmi síkokat a műről. Szenvedéllyel ír ugyan, de ha sír is, nem polcolja ki könnyeit. Az egyén személyes földrengése másodlagos ezekben a költészetekben. Azt mondja SZ. T. A.: „Ne magát az érzést lássuk, mert az tolakodó.”3 Sőt – teszem hozzá – személyességéből adódóan megfoghatatlan: „Fáj, fáj. Mi fáj? Nem is tudom. / Oly réteges a fájdalom, / s egymás fölé gyűrűzve gyűlik.” (N. N. Á.: Fáj)
Tehát kiemelik az egyes szám első személyt a vers középpontjából, így nagyobb hangsúly tevődhet a végső kérdések boncolgatására, melyek minden élőt érintenek, így sokkal intenzívebb szálakkal kapcsolódhatunk az írás vérkörébe.
Nemes Nagy Ágnes számára Ekhnaton és a tárgyak is csupán hordozók. Nem kell tudnunk jelentésüket, hogy érzelmi töltettel szolgáljanak, hisz e költészetben úgyis új jelentést, új értelmeket kapnak. Számára a legenda, az anyag csupán hangszekrénye az új dallamnak. Közvetítők, melyeken keresztül szól az emberekről, az emberekhez.
Azonban SZ. T. A. egy pont után (gyermeket szül) elfordul a tárgyak szemlélésétől. Költészetében a hangsúly az élő, lélegző, örökösen formálódó világra helyeződik, mert az múlandó, megismételhetetlen.
„Egy alvó férfi talpa. (…)
(…) meg egy fotelkarfa
(…)
(…) az egyik él,
A léte létebb lét a többinél.
A tárgy nem érdekel. Az megmarad,
sütkérezik a fényben akkor is,
ha nem leszünk. De talpad egyszeri.”
(Szabó T. Anna: A nézés tárgya)
Célja: az elmúlás sodrásában is felkarolni a menthető, sőt mentendő emberi pillanatokat. Mint létfényképész, igyekszik mindent megörökíteni mintegy leíró, csupán ábrázoló jelleggel, az objektivitáshoz szokott szem és elme realitásra törekvő pontosságával. Költészete nem hatol az anyag belsejébe, nem kutat kristályok, atomok mélyén, mint Nemes Nagy Ágnesé. ő a valóban – mindenki számára – foghatót, mindennapi tapasztalatot éli, és írja. Megmutatja a költő mögött a nő, az asszony, az anya, a gyermek mindennapjait, gyakorta a gátlásokat levetkőzve, a legbizalmasabb hangnemben. Az Embert mint személyt figyeli a testi valón, a megjelenőn keresztül a megnyilvánulót, szinte megfoghatatlant.
Nemes Nagy Ágnesnél is meghatározó ugyan a testkultusz, de nem mint az élőről valló, hanem mint anyag. (Ahogy a költőnek a szó, vagy az asztalosnak a fa stb.) ő képtelen engedni szigorú voltából, kemény, szikár, metsző marad nemcsak költészetében, de legszemélyesebb kapcsolatait is viszonylagos – tudatos! – távolságtartás jellemzi. Költői hitvallása: a kevesebb, több! Elhallgatni, másképp mondani, „bujkálni a szavakban”, hogy ne adja ki önmagát, mégis minél érzékletesebben adja át földrengéseinket. Ez a megfeszített kitartó józanság, ez a művészivé transzformált szorongás poétikailag kétségkívül értékes, azonban leírhatatlan, elgondolhatatlan a mögötte forrongó szándék, kín, örökös parázsjárás, az alkotó balzsam-keresztje.
Két költőnő. Két kor. S köztük a híd: egy költői módszer, egy cél: szavakba önteni a homályosan fodrozódó hangulatokat. Ez a munka, ez a tudatosítás, és ezt tartja N. N. Á. a költészet elsőrendű feladatának. SZ. T. A. pedig továbbépíti ezt a kívánalmat az ember megismerhetőségéig: A Tárgyaktól az Emberig. Mert…
„Tanulni kell. Tőlük tanultam írni.
Hogy továbbadjam, amit kaptak, adtak.
Verset a vershez, szót a kínhoz mérni,
s meghallani, amit elhallgattak”
(SZ. T. A.: Örökség)
1 A létkérdés és a vers.
[Széll Margit] In: Az élők mértana, szerk. Domokos Mátyás, 2. köt. Bp., Osiris, 2004, 410.
2 N. N. Á.: Ekhnaton éjszakája. [kérdező: Lator László] In: Az élők mértana, szerk. Domokos Mátyás, 2. köt. Bp., Osiris, 2004, 393.
3 Demény Péter: Beszélgetés Szabó T. Annával. In: Szabó T. Anna [online] [2008. I. 20.]
- Olvas(s)atok, néz(z)etek sorozatunkban Fűzfa Balázs (Nyugat-magyarországi Egyetem) tanítványai szerkesztett, rövidített dolgozataiból közlünk.
