A város
a papiruszportal.hu archívumából [2007]
Szerző: G. Bogár Edit
„A távolságok a belváros és a külvárosok között viszont hatalmasok, néha azt hihetnénk, már nem is Pozsonyban vagyunk. Hegyek-völgyek, hatalmas zöldterületek után újabb lakónegyedek bukkannak elő, és kénytelenek vagyunk szembesülni a ténnyel, hogy ez még mindig a főváros.”
Két hete költöztem Pozsonyba, egykori országgyűlési és koronázóvárosunkba, Szlovákia fővárosába: itt a Comenius Egyetem magyar anyanyelvi lektora leszek. Elhatároztam, hogy tapasztalataimat, élményeimet megosztom az olvasókkal − hátha hasznosak lehetnek másoknak is.
I. rész
A város
Nagyobb, mint gondolná az ember! A belváros ugyan kicsi, a történelmi mag (a múzeumbelsők és a vár nélkül) egy-két óra alatt bejárható. A távolságok a belváros és a külvárosok között viszont hatalmasok, néha azt hihetnénk, már nem is Pozsonyban vagyunk. Hegyek-völgyek, hatalmas zöldterületek után újabb lakónegyedek bukkannak elő, és kénytelenek vagyunk szembesülni a ténnyel, hogy ez még mindig a főváros. Pesti fejjel ez némileg furcsa lehet, de hát megjártam én már Finnországot, Svédországot, megszoktam az ilyesmit. Itt valahogy a lakótelepek is tágasabbak, rengeteg a park, nem lógnak annyira egymásba a házak, mint otthon vagy éppen Oroszországban; az itthonihoz hasonló lakótelepeket inkább a hatvanas-hetvenes években épültek között lehet találni, pl. Petržalkán (Pozsonyligetfalu), de azok is „emberléptékűbbek”, mint a hasonló korú magyarok. A házakat részben tatarozták, részben most renoválják, a régi szürke egyenruha helyett vidám, színes, gyakran csíkos külsőt kapnak − egyszerűen emberi lesz tőle a panel is. Otthon is látni már ilyet; szívem szerint kötelezővé tenném! A belvárost is több helyen tatarozzák, általában igyekeznek stílusosan tenni. Persze a szocialista korszak torzszüleményeit eltüntetni nem lehet, így aztán a Mihály-kaputól a Dunához vezető utca elején találunk meglehetősen rút bérkaszárnyát is, a Duna-parton pedig egészen modern, szemmel láthatólag az elmúlt évtizedben épült modern üvegpalota áll. Kár, mert eltakarja a történelmi belvárost; a balga turista talán nem is tudja, hogy a szálloda mögött milyen csodákra lelhet!
Közlekedés
Hát, ezt meg kellene tanulnunk a szlovákoktól! Szervezett, pontos − az agglomerációból bejárók ugyan sokat panaszkodnak a dugókra, de Pozsonyon belül minden rendesen jár. A tömegközlekedési eszközökön egységes jegy van, ami meghatározott időtartamra szól, a lejárati időn belül tetszés szerint át lehet szállni. Kapni 10, 30 és 60 percre szóló jegyet, ezek hét végén 15, 45, ill. 90 percre érvényesek. Felszálláskor le kell bélyegezni, és figyelni kell a járművön elhelyezett órát. Ha letelt az idő, új jegyet kell érvényesíteni. Mivel az órák minden buszon, villamoson tényleg a pontos időt mutatják, egymással össze is vannak hangolva, nem lehet vita, mikor jár le a jegy. Az árak is elviselhetők: 14, 18 és 22 korona, vagyis kb. 105, 135 és 165 forint. És ha csak átszállással közelíthető meg egyik hely a másikról, de fél óra alatt elérhető, csak egyszer kell bélyegezni. Jegyet venni nem gond, mert minden megállóban van automata, és ezek működnek is; a felsoroltakon kívül különféle kedvezményes jegyeket, bérleteket, turistáknak szóló napijegyet is adnak; igaz, csak fémpénzt fogadnak el. Az automatákon kívül az újságosok bódéiban is lehet jegyet kapni, viszont a járművezetőknél nem. A pontosság szintén feltűnő: még a villamosoknak is menetrendjük van, ez minden megállóban ki van téve, és a járművek ezt tartják is. A távolsági tömegközlekedés információim szerint nem működik ilyen jól: Dunaszerdahelyről járó kollégáim mesélik, hogy a busz csak nehezen tud bemenni a városba, nehezen jut ki belőle. Mindezt a pozsonyi dugókkal magyarázzák − vagy jókor jártam kocsival a városban, vagy jó helyeken, de amolyan pesties araszolást sehol nem tapasztaltam. Egyszer ugyan a szokásos 18-20 perc helyett 25 perc alatt értem be az egyetemhez, no de észre sem veszi ezt az öt percet az, aki valaha nap mint nap járt Budáról Pestre dolgozni, majd vissza. A pozsonyiak egyébként nyugodt, udvarias, türelmes, törvény- és szabálytisztelő emberek, és ez főleg a közlekedésben észlelhető. Ha mellékútról kanyarodnék tömött főútra, igen gyorsan beengednek, ha meglátják a külföldi rendszámot, elnézik a tétovaságot, vad dudálást, villogást pedig egyébként sem látni-hallani. A közlekedési lámpa nélküli kereszteződésekben az autósok általában átengedik a gyalogost, a sofőrök megvárják a villamos vagy busz után szaladó utast, senki nem türelmetlenkedik, ha valaki bottal, babakocsival, sok csomaggal lassabban száll föl vagy le, inkább segítenek nekik. Senki nem megy át a piros lámpánál, nem parkolnak tilosban, nem hágják át a sebességkorlátokat, nem cikáznak ész nélkül, magukat és másokat veszélyeztetve a sávok között. Közlekedve Pozsonyban tényleg Európában érzem magam, még ha a tömegközlekedési járművek némelyikének állapota inkább a rendszerváltás előtti időket idézi is. Budapestről egyébként vonattal és busszal igen gyorsan és kényelmesen, roppant jutányosan elérhető a város: több vonatpár és egy busz jár mindennap a két főváros között. Van persze hajójárat is, ami bizonyára sokkal szebb utat jelent (bár a Duna a vonatból nézve is fenséges látvány), ám egy kisebb vagyonba kerül a jegy.
Pozsonyt látni kell − és nincs is messze. Tudom, sokan félnek a magyarellenességtől. Semmi ilyet nem tapasztaltam, pedig egyelőre nem nagyon beszélek szlovákul. A politika itt nincs kint az utcán, az emberek nagyon kedvesek. Pedig hallják, hogy magyarul beszélünk egymás között. És nem tesznek megjegyzéseket, nem bántalmaznak. Az autómat sem érte semmiféle retorzió. Az éttermi „kalandot” már megírtam: kifejezett segítő szándék vezérelte a felszolgálót. Ha bárhol, bárkinek annyit elmondok szlovákul, hogy nem beszélek szlovákul, vagy hogy külföldi vagyok, mosolyogva fogadják, netán még segítenek is, aki tudja, felajánlja az angolt vagy a németet. És végül két jellemző történet: még a költözés előtti héten itt jártam ügyeket intézni. Vonattal jöttem és mentem, hazafelé 15 perces késéssel érkezett a vonatom. A peronon várakozva unalmamban rágyújtottam − még nem tudtam, hogy ott sem szabad dohányozni, sőt, láttam elnyomott csikkek nyomát a szemetesen. Odajött hozzám a vasúti rendőrség két tagja, igazoltattak. Amikor meglátták a magyar útlevelet, roppant udvariasan közölték − angolul −, hogy a Szlovák Köztársaságban a vasútállomásokon tilos a dohányzás. Én eldobtam a cigarettát, elnézést kértem, mondtam, hogy nem tudtam. Erre ők további jó utat kívántak, és az ügy ezzel el volt intézve. Még júniusban, amikor először jártam Pozsonyban ismerkedni, hazafelé véletlenül rákeveredtünk az autópályára, és ott léptünk ki Szlovákiából. Autópálya-matricánk persze nem volt. A határőr hölgy látta a rengeteg magyar matricát, megkérdezte, van-e szlovák is. Mondtuk, nincs, nem tudtuk, hogy fizetős úton vagyunk. Erre ő megkért, hogy legközelebb vegyünk matricát. Semmi büntetés, semmi megrovás, semmi piszkálódás. Csak udvarias figyelmeztetés. Így is lehet.
Következő pozsonyi papiruszommal már a tanév beindulása után fogok jelentkezni. Addig is gyertek sokan Pozsonyba, érdemes!
