Interjú Deák Bill Gyulával
a papiruszportal.hu archívumából [2010]
Szerző: leho
Május 21-én a Pannónia Fesztiválon több mint húszezer ember előtt játszott a Deák Bill Blues Band, majd másnap a Crazy Mama Music Pubban. Ez nem véletlen, Deák Bill Gyula mind a nagy, mind a klubkoncerteket szereti, nem szállt el magától, olyan közvetlen, mint harminc éve. A Gubacsi úti szórakozóhelyen beszélgettünk vele a kivetítős BL-döntő közben-után és az előzenekar The Next fellépése előtt – az Első Fesztiválra hangolva.
„…Nem szeretem a sört – a Fradit szeretem. Százhúsz kiló vagyok így is, ha alkoholt, akkor inkább pálinkát iszom, vagy mondjuk whiskyt gyömbérrel.”
– Hatalmas bulit csaptatok a Papp László Budapest Sportarénában november végén. Kinn feketén árulták a jegyeket, benn óriási tömeg és hangulat.
– Ez nagyon jó érzés volt. Olyan emberekkel játszhattam együtt, akiket szeretek, tisztelek, akikkel együtt dolgoztunk, ott volt a zenekarom, Barán Attila, aki ezt a bulit rendezte; mondhatjuk, hogy a Hobo Blues Band, Presser Gábor, Babos Gyula, Tornóczky Ferike, az egyik legjobb gitáros manapság, Szakadáti Matyi dobolt, vokalisták, akik nagyon-nagyon jók voltak és a többi fellépő. Nem akarom dicsérni magam, de őszintén megvallva hatalmas koncertet csaptunk, olyan látvány volt, meg hang, profi kivetítés, ami ritka magyar együttestől! Az István, a királynál meg felrobbant az aréna! Három órát énekeltem, és nem éreztem fáradtságot, amikor egy órán keresztül kellett utána autogramot adni, akkor kezdett el fáradni a lábam. Óriási megtiszteltetés volt számomra, hogy ezek a zenészek eljöttek. Nagyon sokat köszönhetek a Hobónak, Póka Egonnak a kezdeti évekért – de ők is nekem valamennyit, minden szerénység nélkül.
– Ez nagy kibékülés! Földes Lászlóval jóban vagytok?
– Hobo meg én, nincs ilyen páros, amelyik így kiegészítené egymást! Nagyon jóban vagyunk, sokat fogunk együtt játszani, hol én leszek az ő vendége, hol ő az enyém, ez jó lesz. Nagyon régóta mondom neki, hogy csináljunk megint közös lemezt, és ennek most jött el az ideje. Nagyon sok ember „erdőben van” a Hobo Blues Banddel, olyan zenészek is úgy hivatkoznak rá, mintha főszereplők lettek volna benne, pedig nagyon kis szerepet játszottak az együttes életében. Ebbe sok mindent bele lehet magyarázni, de az évek során kiderül, ki mit ér, ki mit tett le az asztalra. Az igazán meghatározó emberek néhányan voltunk: Hobo, a zenét író Póka, egy-egy zseniális szólógitáros, mint például Tátrai, és én. Maradandót kell alkotni! Örülök, hogy részt vehettem a Hobo Blues Bandben, de én utána is bizonyítottam az István, a királytól a 60 csapásig, aranylemezeket, -dévédét adtam ki, a 60 csapás platinalemez lett, toronymagas eladást produkált a magyar piacon, Koltay Gergő írta hozzá a nagyon jó szövegeket, őt meg kell említenem, kaptam egy Fonogram-életműdíjat is, de nem akarom túlzottan fényezni magam.
– A Kopaszkutyában felírtad a falra, hogy Bill a király. Sejtetted, hogy ekkora király leszel?!
– Dehogy! Egy jó zenészbarátom mondta ugyan már az elején, Orszáczky Miklós, Jackie, véleményem szerint az ország legjobb basszusgitárosa-zeneszerzője volt abban az időben, sőt talán a században, énekes-zeneszerzőként is óriásit alkotott. Nagyon jó zsidó barátom volt, ezt azért mondom, mert ezen túl kellene már lépni, hogy zsidó meg cigány! Van jó ember és rossz ember, minden nációban, ezt kéne szem előtt tartani. Jackie-ről is beszélnek összevissza, pedig tiszta szív-lélek ember volt. Csak egy történet: amikor még a Syriusban játszott, hívott a Royal Szállóba vagy az Erzsébet sörözőbe – „Jössz este?” –, próbáltam elhárítani, hogy nincs pénzem, de nagy dolog volt akkor a Royalba járni. Mondtam, hogy nincs egy fillérem sem. „Ki kérdezte, hogy van-e pénzed?! Anyád …, azt kérdeztem, jössz-e! Eszünk-iszunk!” Ez az ember mondta még az elején, hogy „te vagy a magyar blueskirály”. Az együttese, a Syrius, szerintem száz évvel megelőzte a korát zenében, avantgárd banda volt.
– Ő volt a példaképed?
– Igen, ő és Lakatos „Bögöly Béla”, aki kezdetben a Rákfogóban játszott, majd a Bajtala-trióban. A külföldiek közül Jimi Hendrixet, John Lee Hookert, B. B. Kinget, Janis Joplint, a Creamet szerettem, de a rockot is, az AC/DC-t Bon Scottal, Ronnie James Diót nagyon szerettem, ő volt a király, ő volt a legjobb énekes, akit rockzenében hallottam, a Coverdale jön utána, majd Glenn Hughes, a magyarok közül leginkább Radics Bélát, Bencsik Samut, de hosszú a sor.
– Több gitárossal is láttalak tavaly fellépni. Ezeknek a váltásoknak mi volt az oka?
– Vannak barátaim, akikkel együtt kezdtünk zenélni, nem akarok megbántani senkit, de egy baj mindig előjön, sokan azt hiszik, hogy azért, mert egy bandában játszunk, egy szinten vagyunk. Végül is visszanyúltam a fiatalokhoz, a Kőbányai Zeneiskola tanítványaiból válogattam, 22 éves a mostani tehetséges gitárosom, Fehér Simon, aki öt év múlva akár az ország legjobb gitárosa lehet. Szerencsés vagyok, mert olyan emberek segítenek a kiválasztásban, mint Póka Egon.
– Magyarországon bluesból nem lehet megélni. Neked viszont sikered van.
– Szerencsés vagyok, mert szeretnek az emberek. De amit én csinálok, az nem tradicionális blues, abból nálunk nem lehet megélni. Én rocker is vagyok, igazából rhythm and bluest játszom. És az igazságot kell mondani, nem szálltam el magamtól. Deák Bill Gyula ugyanúgy játszik harminc embernek, mint száznak, vagy 25 ezernek, mint tegnap a Pannónia Fesztiválon. Játszottam a Népstadionban 80-100 ezer ember előtt az István, a királyt, a Kopaszkutya-forgatáson volt 50 ezer ember. Nem kurvultam el, nem mentem el a kereskedelmi tévékhez vacsorázni, pedig szépen kértek. Ha én ide elmennék, szemen köpném magamat, apámat, anyámat, mert ők nem így neveltek.
– Játszottál már Érden, és te leszel a III. Első Fesztivál headlinere június 19-én, szombaton. Mit játszotok majd?
– Igen, 2008-ban felléptünk a városban, május 1-jén, és kisebb koncerteken a Spaten sörözőben is. Május elsején Rúzsa Magdi után játszottunk, elment mindenki, azt hittem, probléma lesz, de még többen jöttek, mint Magdi fellépésére. A mostani koncert átöleli majd eddigi munkásságomat, a Hobo Blues Bandtől a mai napig. Sok „öreg” szám lesz, de lesznek fiatalabbak is. A 60 csapásra meg a Király meséire épül majd a koncert. Jó hozzám a jóisten, eléggé hívő ember vagyok. Nem járok gyülekezetbe, de néha elmegyek a templomba, s tele van a szobám szentképekkel. Megáldott a jóisten valamivel, mert ha felmegyek a színpadra, akkor ezt az emberek megérzik – szakad rólam a víz, és szeretnek! Ez a lényeg, van miért csinálni.
Tehát nem először megyek Érdre. Mindenkit csókolok, puszilok, éljen a blues és a rock! Hajrá, Fradi, hajrá, Magyarország!
