a papiruszportal.hu archívumából [2013]
Szerző: szabói
Anti-antiopera, Alfred Jarry gyilkos paródiájának stílusa, Hieronymus Bosch és Brueghel víziói, Boris Vian abszurditása, sokkoló szöveg és zene, ez jellemzi Ligeti György Le grand macabre című operáját, mely a Nemzeti Hangversenyteremben szólalt meg, 25 év után újra Magyarországon. Az operát hol kétfelvonásosnak, hol egyfelvonásos, négy jelenetből állónak jelölik, az 1974–1977 között írt művet Ligeti átdolgozta 1996-ban, kihagyta, illetve átírta a prózai részeket, a hangszerelést is redukálta.
1978. április 12-én a Stockholmi Királyi Operaházban svédül szólalt meg az ősbemutató, később mindenhol a nemzeti nyelven, később Ligeti azt kérte, hogy angolul énekeljék, Geoffrey Skelton munkája alapján.
Nehéz besorolni az operát témája szerint, hiszen se nem vígopera, se nem dráma, hanem abszurd, parodisztikus, szatirikus. Mauricio Klagel antioperájára született válaszul az anti-antiopera, megkérdőjelezve, tagadva az operai műfaj veretességét, és a szórakoztatást, a (szöveg általi) közérthetőséget is előre helyezve. A libretto alapjául Michel de Ghelderode La Balade du Grand Macabre (A nagy halál balladája) című abszurd drámája szolgált, a szövegkönyvet Michael Meschke és a zeneszerző írta.
Természetesen a zenei nyelvezet, a hangszerelés izgalmas és helyenként szintén kacajra fakaszt: autódudák indítják a művet (később is megszólalnak), a Dies irae dallamát énekelgeti Piet, üvegcsörömpölést hallunk máshol, nyerítést, a Kánkánból szólal meg néhány hang, Beethoven is kiszól a zenéből, de Verdi is felismerhető, Schubert egyik dallamát a cseleszta szólaltatja meg. Helyenként az operaáriákat, a koloratúrákat pellengérezi ki a szerző, ezzel is az opera antilétét igazolandó. Egészen más ez a mű, mint a társadalmi témákat feszegető XX. századi operák többsége, szöges ellentéte például Zimmermann Die Soldaten-je.
Érdekes az énekes szólamok kérdése is: a szerelmespárt két nő alakítja, a barokk operák castratói jutnak eszünkbe, Vénusz és Gepopo szerepét hihetetlenül magas, mozgékony hangra írta Ligeti. Go-go herceg eredetileg fiúszopránra íródott, az előadáson kontratenort hallottunk, egy felelős szerepet nem igazán fiúhangra képzelünk el, Piet szerepét magas tenor énekli. A nevek szintén különlegesek, Nekrotzar a halált, Gepopo a rossz emlékű Gestapót jelöli, Piet von Fass a végtelen sörivást. A két szerelmespár neve szelídült, eredetileg Clitoria és Spermando volt, ők a darab elején egy kriptában szerelmeskednek (élet és halál kettőssége). Nekrotzar a világ elpusztítására és volt feleségéjére törekszik, ez utóbbi sikerült is.
A magyarországi előadás Neue Oper Wien és a Művészetek Palotája együttműködésében valósulhatott meg, a Pannon Filharmonikusok, az Amadinda Ütőegyüttes és a Nemzeti Énekkar mellett nagyszerű énekes szólistákat hallottunk a koncertszerű előadáson.
Ha a középkori misztériumjátékokat felidéző opera énekes szólistáinak teljesítményét kell leírni, csak nagyon jó és még annál is jobb formálásokról beszélhetünk: Nekrotzar szerepét Réti Attila énekelte, a világ elpusztításáról lekésett ugyan, de arról nem, hogy önfeledt éneklésével nagyszerű perceket szerezzen. A halál angyalának kényszerű csatlósa, Piet von Fass szerepében Timur Bekbosunov szórakoztatta a közönséget, hangja rendkívüli, a fiatal, divatos külsejű énekes erre a szerepre termett: nyerítései, alkoholmámorát jelző nyökkenései humorosak voltak, énektechnikája kiváló. Számomra ő volt az est legkarizmatikusabb énekese. A nemzetközi szereposztás mellett magyar előadókat is találunk, Várhelyi Éva énekelte Mescalina szólamát, tökéletesen megformálva a könnyűvérű nőt. Arno Raunig volt Go-go herceg, ő is rendkívüli karakter, kiváló énektechnikával. Jennifer Yoon kristálytiszta éneklésével, bravúros koloratúráival bűvölte el a hallgatóságot. A szerelmespárt, akik az opera legszebb dallamait kapták, Bányai Júlia és Anna Manske énekelte, telve érzékiséggel. Ne feledkezzünk el a viszonylag kisebb szerepek tolmácsolóiról, Nicholas Isherwood Astradamorsként, Fekete miniszterként Matthias Raupach, Fehér miniszterként Gerhard Karzel lépett pódiumra.
A Nemzeti Énekkar szerepe nem sok, de jelentős az avantgárd elemekkel teletűzdelt operában (karigazgató: Antal Mátyás), a tagok is hozzájárultak a hangulati elemek remek kiemelésével a nagyszerű előadás létrejöttéhez.
A legnehezebb feladatot a zenekar és az ütőegyüttes kapta, voltak tévesztések, pontatlanságok, de egy ilyen nehéz, nagy horderejű műnél bőven beleférnek apró hibák. A Pannon Filharmonikusok és a kortárs zenére is szakosodott Amadinda Ütőegyüttes végigvezette a művet, pluszt is adva a zenéhez.
Vajda Gergely volt az előadás motorja. ő kétségtelenül a fiatal karmesternemzedék kiemelkedő egyénisége, számos nagyszerű koncert fűződik a nevéhez. Ezen az estén is hihetetlen energiával vezényelt, a kortárs zene nyelvében otthon van, erről számtalanszor meggyőződhetett a közönség. Vajda egyetlen pillanatig sem bizonytalanodott el, nem hagyta magára a zenészeket, karmesteri mozdulatai is arra engedtek következtetni, hogy nem csak taktusokat vezényel (ahogy kortárs zenei koncerteken ez viszonylag megszokott), hanem a zenét adja át.
A koncertszezon egyik kimagasló eseményét hallhattuk, Ligeti György születésének 90. évfordulóján. Érzésem szerint a szerző is elégedett lenne az előadással, a szünetben szinte senki nem ment haza, a közönség roppant módon élvezte a nagy kaszás történetét. A kortárs opera igenis él, csak nyitottnak kell lenni.
