Dzsingisz kán és öröksége a Nemzeti Múzeumban
a papiruszportal.hu archívumából [2007]
Szerző: leho
Nagy érdeklődés mutatkozott már a kiállítás megnyitásakor is. Az igen nagy hírverést kapó rendezvényen olyan kincseket láthatunk, amelyek biztosítási értéke felülmúlja még a legutóbbi Szépművészeti-rekordot is. A kollekció megjárta Ausztriát, Németországot, Törökországot, s a mongol műtárgyakhoz illeszkedik a magyar szatellitkiállítás is: A tatárjárás, 1241–1242, melyen 16 intézmény mintegy 200 műtárgya látható. Országos múzeumi összefogás segítette tehát még szebbé, még látványosabbá tenni a tárlatot, amiben nagy szerepe van az Iparművészeti fiókintézményének, a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumnak is.
„Örülök, hogy így jöttek!” (Hiller István)
A Múzeumkertbe lépve csinos, bár nem szakszerűen tájolt jurták fogadnak s hangolnak a témára. Május idén a múzeumok hónapja. A hagyományos múzeumi világnap és a Múzeumok Majálisa mellett izgalmas kiállítások nyíltak-nyílnak: elég, ha a Szépművészeti inkakiállítására, a Budapest Történeti Múzeum tárlataira, az Iparművészeti habán kerámiákat bemutató kiállítására gondolunk. És éppen május 23-án volt 50 éves a Magyar Nemzeti Galéria is.
Most pedig itt a tényleg szenzációs Dzsingisz kán és öröksége, mely ugyan megjárta Ausztria, Törökország és Németország múzeumait, Mongólia tett róla, hogy még egyedibb legyen a magyar tárlat: olyan műtárgyakat is elhoztak, amelyeket az előbbi országokban nem láthattak az érdeklődők. A 2005 óta szervezett kiállítás jól illeszkedik abba a tendenciába, amelyre Kovács Tibor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója hívta fel a figyelmet a kiállítást megelőző magyar–mongol hároméves (2007–2010), a kulturális és tudományos kapcsolatokat erősítő egyezmény aláírásakor.
Az MNM igyekszik minél szélesebb nemzetközi kapcsolatokat kiépíteni, s olyan, az európaitól távoli kultúrákat is bemutatni, mint éppen a mongol. A mongolokkal vagy a nálunk meghonosodott terminológiával, a tatárokkal szemben – a történelmi múlt ismerete alapján joggal kialakuló – számos előítéletet kell(ene) megszüntetni. Ma már, a tatárjárást nem elfeledve, azt is tudni kellene, hogy a 800 éve alapított birodalom a legnagyobb kiterjedésű volt a történelem során, kifejlesztett egy működő közigazgatást, sikeres hadsereget, és a kultúra terén igencsak toleráns volt.
A Mongol Birodalomnak ezt az oldalát is meg kell ismernünk, és a felmerülő kérdésekre, a hiányosságok kitöltésére ez a kiállítás megfelelő válasz lehet. Ráadásul Temüdzsin Mongóliában a szovjet rendszer alatt a függetlenség jelképe is volt. Bár két eltérő látogatószámot hallhattunk, a mongol miniszter, Ulzijszaihan Enhtuvsin egymillió, Németország Kiállítási és Műcsarnoka főosztályvezetője, a gyűjtemény idehozatalának egyik összehangolója, Susanne Wichert-Meissner félmillió főt említett, a kiállítás nálunk is sikerre van ítélve, a főigazgató több tíz ezer vagy akár több mint százezer érdeklődőt is el tud képzelni.
Hiller István és mongol kollégája május 23-án a Széchényi teremben írt alá hároméves, a kulturális, tudományos kapcsolatokat előrevivő egyezményt. (Sajnos a kiállításmegnyitó párhuzamosan kezdődött, s a Khukh Mongol hagyományőrző együttes éppen bemutató tartott a díszteremben különleges népi hangszereken játszva, melyekből a kiállításon is látható néhány – erről lemaradtunk, bár május 25-én a Hagyományok Házában bepótolható). Hogy ennek a megállapodásnak milyen nagy a szerepe a két ország viszonyában, az a sajtótájékoztató egyik (egyetlen) kérdéséből derült ki: az egyik tévés panaszának adott hangot, a nyolcszáz éves birodalomról Mongóliában szeretett volna forgatni két magyar közszolgálati tévé is, de a mongol hivatalos szervek visszautasították a kérést, mivel Magyarország korábban megszüntette kinti nagykövetségét. Lehetne-e ezen változtatni, illetve nyitnak-e nagykövetséget újra? A kérdés elől Hiller István természetesen kitért, mivel nem külügyér, s kijelentette, hogy a kultúrát tekintve jó a kapcsolat, jobb, mint más területen, és még jobb lesz. A kérdésre valójában a mongol félnek kellett volna válaszolnia, de nem tette meg. (Ha tényleg gyümölcsöző a kulturális kapcsolat, akkor a magyar közszolgálati tévét illene kiengedni dokumentumfilmet forgatni az ország alapításának 800. évfordulójáról.) Hiller István kijelentette, hogy ez a kiállítás az eddigi legfontosabb magyar–mongol kulturális rendezvény, s az egyezmény is mérföldkőnek számít. Az aláírást magyar ajándékokkal erősítettük meg: egy Hunyadi Mátyás-emlékéremmel és egy tokaji borral – vér nem folyt, fejek nem hulltak.
A megnyitón a díszterem zsúfolásig megtelt, s várható, hogy ez az érdeklődés szeptember 2-ig megmarad. A berendezett hat terem pedig a szép szavakon túl tényleg igazolja a kiállítás különlegességét. Olyannyira szép, igényes a kivitelezés, jó a hangulatfestő zene és pazar a gyűjtemény – a 7. századtól a 20.-ig mutat be szebbnél szebb tárgyakat –, hogy a magyar szatellitkiállításra nem is maradt időnk, azt egy másik időpontban kell megnézni. Pedig, ahogy Rezi-Kató Gábor főigazgató-helyettes rövid kiállításismertetőjében elmondta, a mintegy kétszáz műtárgy egy része először látható, olyan leleteket is kiállítottak, melyek például az autópálya-építések során kerültek felszínre.