és Re:mbrandt a Szépművészetiben
a papiruszportal.hu archívumából [2006]
Szerző: L. Kiss Anna
Az elmúlt hetekben a fővárosban úton-útfélen szembeötlöttek a Szépművészeti Múzeum Rembrant 400 és Re:mbrandt kiállításait hirdető plakátjai. Jókedvre derítettek. Miért is? A 100. születésnapját ünneplő múzeumhoz méltóak a centenáriumi tárlatok: a XV. századi spanyol festők, Sigismundus, Tiziano, Rembrandt, Picasso, majd ezek betetőzéseként a decemberi Van Gogh-kiállítás. Egyenként is kiemelkedő események, amelyek élményt nyújtanak a látogatóknak, és mindez egy rövid esztendő alatt!
A művészetet kedvelő közönség szinte már hazajár az SZM-be. Ugyanakkor jó, hogy a szponzorok hatékony együttműködésének köszönhetően egyre jobb a kiállítások reklámja. Így talán az is bemegy egy-egy kiállításra, aki a reklám nélkül nem tenné, csak egy példa: Tiziano Titokzatos férfiját (öt hét alatt) 50 ezren nézték meg.
A 400 éve született, tízgyermekes családból származó Rembrandt Harmensz van Rijn Hollandia nemzeti festője. Erről is mesélt a kiállítás megnyitóján Ronald Mollinger, a Holland Királyság nagykövete. Németalföld elszakadása előtt Rubens volt az elő számú festő, de ezt követően a hollandoknak találniuk kellett egy művészt, aki méltó e megtisztelő címre, és Rembrandtra eset a választás halálát követően 200 évvel. Ezután a festő életét és munkásságát kissé misztifikálták, képei egyre drágábbak lettek.
Életéről eleinte keveset tudtak, a 20. század művészettörténeti kutatásainak eredményeként azonban életműve teljesebbé vált, amelyből kiszűrték a tanítványok, követők munkáit és a másolatokat. Így sok képtulajdonos szegényebb, de az egyetemes művészettörténet gazdagabb és hitelesebb lett.
Hiller István oktatási és kulturális miniszter a tárlat megnyitóján arról beszélt, hogy múzeum Rembrandt rajzait és rézkarcait bemutató kiállítása tiszteleg a holland óriás emléke előtt. Amit még csodálatosabbá tesz az a tény, hogy a kiállított 170 mű a Szépművészeti tulajdona, csupán hat alkotást kellett kölcsönözni a kiállításra a bécsi Albertinéból, illetve egy festményt Stuttgartból, a Staatsgalerie-ból.
A kiállítás kurátora, Gerszi Teréz munkáját méltatta a nagykövet, a miniszter és Baán László, az SZM főigazgatója is. És, hogy valóban fantasztikus munkát végzett Gerszi Teréz, azt bizonyítja a kiállítás és annak tökéletesen megszerkesztett és kiváló katalógusa.
A 63 évet megélt Rembrandt élete regénybe kívánkozóan mozgalmas volt. Bár molnár szülei filozófusnak szánták, ő rövid ideig tartó egyetemi tanulmányai után inkább festeni tanult. Leiden, Velence, Róma és Amsterdam az „iskolavárosai”.
Már 19 évesen önálló műhelyt rendezett be szülei házában, ahol rézkarcolással kezdett foglalkozni. Már ekkor tanítványai voltak.
1628–1661 között foglalkozott rézkarcolással, életművében különleges súlya és jelentősége van a rézkarcoknak – írja katalógusában Gerszi Teréz. Kezdettől fogva önálló kifejezési módnak tekintette. Rézkarcainak témaköre igen széles, felöleli az önarckép, arckép, karakterfejek, ó- és új testamentumi ábrázolások, zsánerjelenetek, tájak, aktok, allegóriák körét, és egy csendélete is ismeretes. Egy-egy kompozíciójának különféle megvalósítási lehetőségeit rézkarcban kísérletezte ki.
A rézkarcolás technikáját már a 16. században ismerték, de igazán a 17. században vált Európában általánossá. Korai mesterei a rézmetszésnél bevált szabályos, kötött vonalrendszert alkalmazták.
Rembrandt a fokozott festőiségre törekvő művészi ideáljának megfelelő rézkarcoló stílust alakított ki. Rézmetsző késsel és hidegtűvel kombinálta a rézkarcoló eljárást, gazdagítva a kifejezési lehetőségeket. (Eszközei megtalálhatóak a kiállítás tárlóiban.)
Gerszi Teréz írja: „A művészi megoldás skálája nála a vázlatos tollrajzra emlékeztető rézkarcoktól a festményekéhez hasonló tónusárnyalatokban gazdag művekig terjed.”
A Szépművészeti kiállítása átfogó képet ad Rembrandt rézkarcművészetéről, a rézkarcok és rajzok elrendezése elsősorban kronológiai sorrendet követ, megtartva a tartalmilag, tematikailag összetartozó csoportokat.
Rembrandt életműve önarcképekben gazdag (85 festmény, rajz és rézkarc ismeretes.) A kiállítást is önarcképei vezetik be, bemutatva a művész arcvonásainak változását. Élmény a festő lényébe, lelkébe tekinteni önarcképein keresztül. Ugyanakkor Rembrandt az emberi lélek, kedélyállapot tükröződését az arcon saját magán, a tükörben tanulmányozza.
A sok önarckép is jelzi, hogy Rembrandt érdeklődésének középpontjában az ember állt. Pszichikai megfigyelésekre és elemzésekre, saját szellemi valóságának feltérképezésére volt ahhoz szüksége, hogy hitelesen jellemezhesse bibliai és zsánerábrázolásainak szereplőit.
Az 1630-as éveket Leidenben és Amszterdamban töltötte, ezt munkássága felkészülési szakaszának tartják.
Ekkor elsősorban históriai ábrázolással és portrékkal foglalkozott. Mivel mesterei nem foglalkoztak rézkarcolással, így egészen bizonyos, hogy a technikát saját maga kísérletezte ki.
Korai rézkarcaira jellemző a valóság pontos és részletes felmérése, valamint a művésznek az ember belső világának megragadására vonatkozó törekvése.
Portréi tükrözik a modelljei iránti szimpátiáját, ez sugárzik Anyja mellképén is.
A festő egy amszterdami műkereskedő unokahúgával kötött házasságot, Saskia van Uylenburggal. Feleségét sokszor sokféleképpen örökítette meg. Saskia az ablaknál című rajza már egy teljesen érett, sajátos művészi kifejezés birtokában lévő alkotóra vall. Rembrandt előszeretettel ábrázolta a mindennapok eseményeit és alakjait, így az árust, a falábút, a koldust… Ezek a korai naturalista rézkarcai valóságábrázolásukkal szembefordultak az előző korok eszményeivel.
Egyalakos tanulmányai mintegy előkészítették többalakos zsánerképeit. Ezek legnagyobb csoportját a 135 rajzból álló, Asszonyok és gyermekek élete feliratú mappában talált kompozíciók alkották, amelyek jól jellemzik, mennyire kitöltötte életét a család.
Rembrandt ugyan egyik felekezethez sem tartozott, felfogását mégis a bensőséges vallásosság hatotta át. Nyitott volt a különböző felekezetek iránt, így a kálvinista és a zsidó vallás iránt is. Festői-grafikusi munkásságának legnagyobb része ó- és újtestamentumi ábrázolás. Kedvelt alakjai, illetve témái Ábrahám, Jákob, József, Eszter, Tóbiás története és Jézus életének epizódjai voltak.
Az 1640-es években, anyja halála, gyermekeinek, majd Saskiának elvesztése után Rembrandt életét és munkásságát a magába zárkózás és a meditáció uralta. Az ekkor már nemzetközileg is elismert művész témájául a tájat, a természetet választotta. Műveit a kiegyensúlyozottság, nyugodtság hatotta át, alakjai mozdulataiban visszafogottak, belsőleg is elcsendesedetté lettek.
Ellentétben festményei álomszerű barokk hatásával, tájrajzai a valóságra orientálódnak. E korszakának csúcspontja a két holland házat ábrázoló rajzai, melyek gondosan kidolgozott mesterművek, ahol a művész csodásan ábrázolja a fényhatásokat. Tájrajzai gazdagon kidolgozottak, aprólékosak. Rembrandt fantasztikusan ábrázol a vonalak „játékával” (Szélmalom).
Ugyanakkor mindezek ellentéte is igaz, pl. könnyed, kézzel felvázolt tollrajz hatását kelti A Six hídja című képe, melyen „csupán” a holland táj egyszerű részletét jeleníti meg vázlatos körvonalrajzzal. Érdemes megnézni közelről, hogy a fehér papíron lévő rajzon hogyan „tűnik elénk” a tájat beragyogó napfény – hívja fel figyelmünket a kiállítás kurátora, Gerszi Teréz. Nézőként megállapíthattam, a látvány valóban ilyen a rajzon.
Az 1640-es évek bibliai ábrázolásait is az egyszerűség, a melegség, a meditatív hangulat jellemzi. Kedvelt témája Tóbiás és családja története volt. (Az angyal elhagyja Tóbiás családját) A Máté evangéliumának 19. fejezetéhez kapcsolódó jelenetek mintegy Jézus tanításainak összefoglalását adják A százforintos lap című rézkarcon, mely eme korszakának csúcspontja. A fény-árnyék, a sötét és világos háttér, a kidolgozott és csupán körvonalazott alakok ellentéte valóban az ábrázolás csúcsa.
Az 1650-es években – bár magánéleti problémái mellett anyagi gondjai is voltak – művészete megújult. Rézkarcainál is, festményeihez és rajzaihoz hasonlóan, egyszerűsödtek a formák, e műveit a kifejezés koncentrációja és a festőiség jellemezte.
Alakjai jelentősége megnőtt, a hátterek összeszűkültek, a külsőségek háttérbe szorulta, és a belső kifejezésre került a hangsúly. Stílusa az olasz művészet szelleméhez közeledett, a művészeti közízléstől távolodott.
Technikájában a hidegtű és a metszőkés használata uralkodóvá vált. Hidegtűvel közvetlenül a rézlemezbe karcolta a vonalakat, amelyek mentén fémforgács keletkezett, ami megtartotta a nyomásnál használt festéket, és puha tónusos vonalat eredményezett.
A többféle papír használata – japán, európai fehér papír, pergamen – izgalmassá tette alkotásait a levonat és levonat közötti különbözőségekkel is.
Alak- és csoporttanulmányai egyszerűbbek és plasztikusabbak lettek (A vak Tohit), s ez jellemezte bibliai tárgyú alkotásai is (Jónás próféta Ninive falainál).
E korszakában sok tájrézkarc született, melyek ugyancsak egyszerűbbek, időnként monumentálisak lettek. A házak mellett megjelentek, a fák, hegyek, sziklák, állatok. Amszterdam és környékének megrajzolása.
Az ötvenes években Rembrandt újtestamentumi ábrázolásai megszaporodtak, fő témája Jézus élete és tanításai volt. Erre sorozatokat is készített (Ecce homo és a Három kereszt, valamint a Bemutatás a templomban, Sírbatétel…).
E korszakában művészekről, gyűjtőkről és műkereskedőkről alkotott portrékat, melyeken áthatott az irántuk érzett megbecsülése és szimpátiája (Jan Aselijn festő).
Legkésőbbi rézkarcainak főszereplője a nő, ezeket az aktokat eleinte aprólékos naturalizmussal, később nagyvonalú ábrázolásmóddal készítette (Fekvő női akt).
Ezt követően – valószínűleg szemének gyengülése miatt – Rembrandt felhagyott a rézkarcolással, már „csak” festett.
Harminc év grafikai munkássága alatt eljutott a naturalizmustól a nagy lélegzetű expresszív alkotásig. Független szellemiségét a szubjektivitás s a szuverenitás jellemezte. A szépségeszményekkel szemben a valóságból táplálkozó igazságot állította előtérbe. Emberábrázolásában a belső szellemi valóság vált hangsúlyosság. Alkotásaiban az EMBER áll a középpontban, legyen az koldus, nyomorult vagy „kisember”.
Ahogyan Gerszi Teréz fogalmaz: „Az ember iránti együttérzés és rokonszenv művészi kifejezése avatja nemcsak az egyik legnagyobb művésszé, hanem az egyik legnagyobb humanistává is.”
Önök is így fognak érezni, ha megnézik a Szépművészeti Múzeum Rembrandt 400 kiállítását a múzeum kifejezetten rézkarcoknak és rajzoknak kialakított kiállítótermében, amely – ilyen kánikulai napokon nem mellékes – kellemesen hűvös is.
Megtekinthető: szeptember 24-ig
Re:mbrandt – Kortárs magyar művészek válaszolnak
A múzeum újra és újra meglepi a nagyközönséget. A Rembrandt 400 című kiállításhoz kapcsolódóan kortárs magyar művészek alkotásaiból nyílt tárlat, melyeket a holland mesterek művei ihlettek.
A kiállítást megnyitó Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke elismerését fejezte ki a tárlat ötletgazdájának, Rényi András kurátornak és az SZM munkatársainak, valamint az alkotóknak az élményért, melyet a kortárs művek nyújtottak neki, illetve nyújtani fognak a látogatóknak. Elmondta, hogy a művészet eszközeivel összeköthető a múlt, a jelen és a jövő. A kiállításon valódi „remekek” láthatók. Ízelítőt adnak abból, hogy az elmúlt 400 esztendő alatt a művészek eszköztára hogyan fejlődött. Kiről-miről szól a kiállítás? – tette fel a kérdést a házelnök. Szól Rembrandtról, az alkotóművészekről, szól a technika eszközeiről, melyek új távlatot nyitnak a műélvezethez.
Rényi András kurátor a kiállítást kísérletnek nevezte, ahol 18 művész mintegy 40 alkotásával nem kötelességtudóan kíván tisztelegni a géniusz emléke előtt.
Ahogyan a kiállítás tájékoztatójában olvasható: „Rembrandt nem szorul kötelességtudó emlékezésre. Ellenkezőleg, ő emlékeztet bennünket – a dolgunkra. Szemünkre hányja felületességünket – szembenézést követel az időhiánnyal. Munkái bár roppant vonzóak, nem adják könnyen magukat. Incselkednek a nézővel. Magukhoz vonzzák, de csapdába is ejtik, saját határaiig vezetik magabízó tekintetüket – s ezért képesek alkalomadtán megrendíteni. Ám e felismeréshez, a tekintet öntudatra ébredéséhez idő kell, hajlandóság a játékra.”
Ugyanezt éreztem a kortárs művészek alkotásai között. A reneszánsz csarnok tiszteletet parancsoló falai közé a tárlat rendezői tökéletesen „illesztették be” az alkotásokat.
A kiállítás ismertetője, apró „térképpel” ellátva, irányt mutat a látogatóknak. Valamennyi művésze neve mellett az őt ihlető Rembrandt-kép is látható egy-egy gondolattal, mely az alkotóhoz és alkotásához visz közel.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden művet megértettem, vagy megtaláltam a kapcsolatot a kortárs mű és a Rembrandt-alkotás között. De mindegyik gondolkodásra késztetett, felkeltette érdeklődésemet, egyik mellett sem tudtam „csak úgy” elmenni. És még „játszottam” is, így Szegedi-Maszák Zoltán/Fernezelyi Márton: Oculus Artificalis Teledioptrius 2.0 videoinstallációjánál, ahol a falon függő geometrikus festményeket, speciális megjelenítő interfészen keresztül nézhettük, mely „összemosta” Rembrandt Emmausi vacsorajával.
Csutak Magda Diffuzió I–II alkotása számomra közel hozta Rembrandt Kis szürke táját. A síküvegen lévő gyémántrajz-karc akár a világmindenség is lehet. Csurka Eszter Cím nélkül női aktja, színei, fényei, árnyai a nagy előd önarcképeit idézi. Szirtes János: Rembrandt élőképei: I., II., III. videoinstallációi megmutatják, mi rejtőzik a festett látvány mögött (Rembrandt: Önarckép Saskiával).
És a játék nem ért véget, Orosz István re:1, re:2 művénél végre kellett hajtanom a szerző utasításait, mert nem hagyott nyugodni, mit is látok majd a fehér vásznon, ha fél percig intenzíven nézem a piros „re”-t a fekete-fehér önarckép közepén.
Nos, nem mondom meg!
Comments on “Rembrandt 400”