Anna Porter: Kasztner vonata
a papiruszportal.hu archívumából [2009]
Szerző: korboncnok
A magyar származású, jó nevű szerző, Anna Porter többévi kutatómunka után, 2007-ben jelentette meg a Kasztner-vonat történetét (alcíme: Kasztner Rezső igaz története regényben elbeszélve). A kanadai írónő tucatnyi országban, hetvennél több túlélővel beszélt, könyvtárakat bújt, történészeket faggatott. Könyve szinte napról napra követi Kasztner Rezső világháború alatti erőfeszítéseit, tárgyalásait, megalkuvásait és merészségét, hogy 1684 utast kivihessen a német megszállás alatt lévő Magyarországról – és nem kevésbé tanulságos utóélete, pere, meggyilkolása, emlékezete.
„…mert aki sárkányokkal viaskodik, előbb-utóbb sárkánnyá válik maga is…” (Nietzsche)
Friedrich Nietzsche híres szállóigéje végigkísérte Kasztner Rezső (/Rudolf, illetve Izraelben már Israel Kastner) második világháború alatti tevékenységét és további életét egészen meggyilkolásáig. Anna Porter alapos, hatalmas kutatómunkát végzett, egyrészt azért, mert nem történész, hanem író; másrészt pedig a vizsgált korszak és benne Kasztner Rezső élete, tevékenysége számos ellentmondást rejt még ma is, és egészen szélsőséges reakciókat vált ki az érintettekből, utódaikból, illetve akiknek valamilyen, akár csak áttételes közük is volt/van az egykori eseményekhez. Randolph Braham professzortól Egon Mayerig (a Brooklyn College professzora, szülei a Kasztner-vonat utasai, ő maga a „Kasztner-zsidók” Svájcba érkezése után született, Kasztner-emlékoldalt is működtet) számos történész olvasta a kéziratot és látta el megjegyzésekkel, adott tanácsokat a szerzőnek. Anna Porter jól döntött, amikor a regény műfajt választotta, hiszen ez az információmennyiség szárazon egymás Anna Portermellé rakva még nyomasztóbbá tette volna az így sem könnyen emészthető írásművet. Regénye előtti megjegyzésében kicsit szerényen „népszerű történelmi írás”-ként határozza meg könyvét, amelyben „vettem magamnak a bátorságot, hogy … rekonstruáljak bizonyos színhelyeket és párbeszédeket”.
Ennél azonban jóval többről van szó. Anna Porter szinte mindent elolvasott, amit fontosnak tartott (és tartottak azok a szakemberek, akiknek a tanácsaira hallgatott). Levéltárakban kutatott, bejárt számos helyszínt, írása szerint „legalább” hetvenöt túlélővel készített interjút a világ számos pontján. Ha valaki, ő valóban ezernyi szemszögből megismerhette Kasztner Rezső életútját, mégpedig úgy, hogy közvetlenül nem fűződött érdeke megítéléséhez. Semmilyen elfogultságot nem róhatunk fel vele szemben, hiszen nem volt részese a holokausztnak. Nem hallgatja el Kasztner emberi gyengéit, hibáit sem, és megszólaltat olyanokat is, akik közvetítői tevékenységét mélyen elítélték, az ördöggel cimborálásnak tartották, melynek során Kasztner maga is a nietzschei szállóige szerint változott meg.
Én mint szerencsés olvasó, aki (látszólag) semmilyen módon nem kötődöm a könyvben olvasható borzalmakhoz, döbbenten állapíthattam meg, hogy a később fényes utóéletű Oskar Schindlerrel (1942/43 telén ő hozta Kasztneréknek az első megbízható híreket a haláltáborokról) szemben Kasztner Rezső sorsa új hazájában milyen fordulatot vett, pedig mindketten ugyanazt csinálták, zsidó embereket próbáltak menteni a nácikkal tárgyalva mindenáron és minden áron. Kasztnerről a magyar átlagember alig tud valamit, jóval kevesebbet, mint Schindlerről vagy Raoul Wallenbergről (akinek a sofőre a Gulagot is megjárta, derül ki Menczer Gusztáv visszaemlékezéséből).
A könyv fő szála magyarországi náci vezetőkkel folytatott tárgyalásözönbe vezet be minket, amelynek olyan hátborzongató szereplői vannak, mint például Adolf Eichmann vagy Dieter Wisliceny. Kasztner Rezső szeretőjével, Hansi Branddal – Anna Porter ezt a főhősre nem épp jó fényt vető mellékszálat sem hallgatja el – mindent megpróbált, „az ördöggel rulettezett”, hogy minél több zsidó embert megmentsenek, a a konkrét 1684 fő; 972 nő, 712 férfi, köztük 252 gyerek (Eichmann szóhasználatában a „vért áruért” tárgyalássorozaton: stück) megmentésén kívül áttételesen sokan nekik köszönhetik életüket, de… De a túlélők és a holokauszt tragikus sorsú utódai, a hozzátartozók érthető módon nem képesek objektíven értékelni a történteket, az átélt borzalmakat – vagy a kollektív amnéziába menekülnek, nem beszélnek róla.
„Túl sokat voltunk a társadalmi élet kirakatában. Túlzottan is magunkra vontuk a társadalom kevésbé szerencsés rétegeinek a figyelmét. Az ember (…) nem szívesen veszi észre a figyelmeztető jeleket.” (Komoly Ottó, a budapesti Cionista Szövetség elnöke)
Anna Porter plasztikusan mutatja be a zsidóságon belüli csoportokat, irányzatokat és a számos, szakítással fenyegető ellentétet; a háború kirobbanása után a zsidóüldözésre magyarázatokat, okokat keresők véleményét. Hogyan élték meg a háború kirobbanását, a zsidótörvényeket, többségük milyen ábrándokban ringatta magát, hogy Magyarországon „az” nem történhet meg, mennyire nem hitték/nem akarták hinni a Lengyelországból, Auschwitz-Birkenauból érkező híreket. Komoly Ottó mellett Stern Samu, a pesti Izraelita Hitközség vezetője és az Országos Iroda elnöke is kijelentette Kasztnernek: egyes foglalkozási ágakban a zsidóság túlképviselt, túlságosan is sok vezető állást és pozíciót töltenek be, és túlzottan büszkék az általuk elért eredményekre: „Hivalkodás, túlságosan sok a hivalkodás.” A nemzetközi zsidó szervezetek pedig épp ilyen széttartóak voltak; például a harcos, a brit protektorátus alatt élő és az arabokkal, valamint a britekkel egyaránt hadakozó palesztinai gerillaszervezetek mélyen lenézték az európai „birkákat”, akik ellenállás nélkül, ezrével mentek a vágóhídra.
De nem lehet elmenni a szövetségesek félrenézése mellett sem, hiszen jól tudták, mi zajlik a koncentrációs táborokban, a kiutazási/letelepedési engedélyek számát mégsem bővítették, és mindenfajta egyezkedést – még a látszólagost is, amit Kasztner mind a svájci, mind az amerikai diplomatáktól elvárt volna – megtiltottak. Kasztner ellenben „rulettezett”, úgy tárgyalt, s vett fel tudatosan egy folyton cigarettázó, egyenlő félt mutató, higgadt pózt a legnagyobb gyilkosokkal beszélve is, mintha nemzetközi zsidó szervezeteket és óriási zsidó vagyonokat tudhatna maga mögött. Kiválasztottságérzése és nehéz természete átlagon felüli műveltségéből, intelligenciájából és éleslátásából fakadt. Úgy hallgatta végig a náci vezetők a zsidók kiirtásáról tartott „előadásait”, ordítozását, ment velük akár mulatozni, hogy csak egy cél lebegett a szeme előtt: minél több zsidót megmenteni, bármi áron.
„A józan ész szinte képtelen meghúzni a határt az önfeláldozás és az árulás között… A Judenrat (Zsidó Tanács) utólagos megítélése vallomások, dokumentumok és különböző források alapján – ez olyan feladat, amely fölötte áll minden emberi bíróság képességének.” (Kasztner Rezső: Der Kasztner-bericht)
A háború után hamarosan megalakult Izrael Államban évekig zajos, érzelmeket felkorbácsoló vita folyt a holokausztról, szinte minden elképzelhető fórumon, nem kímélve a politikai platformokat sem. A Palesztina területén élők lenézték az Európából menekülteket, olykor „birkáknak”, sőt „szappannak” (sabon) gúnyolták őket – képtelenek voltak megérteni, mi zajlott le Európában. Kasztner Rezső egy ilyen politikai célú játszma, eredetileg egy rágalmazási per áldozata lett az ötvenes évek közepén. Az újságíró-riportert, a politikai pályával kacérkodó minisztériumi szóvivőt egy szintén politikai babérokra törő ügyvéd és egy az európai zsidóságot közelebbről szintén nem ismerő bíró „közös erővel” ítélte el kollaborációért (és áttételesen az akkori Zsidó Tanácsot is) – támadva ezzel a kormányon lévő, ám ezúttal a kényes téma miatt Kasztnernek nem segítő politikai erőket, így a Mapait is. Több „Kasztner-zsidó” nem volt hajlandó megszólalni, legszívesebben elfelejtette volna a múltat, sokakat pedig épp azért nem hívtak tanúskodni, mert Kasztnert segítették volna; akadtak viszont olyanok, akik szívesen vallottak ellene, a vonatról lemaradók; akkori, a zsidók megmentését másképp képzelő „vetélytársai”, így Krausz Miklós (Mose), az egykori Zsidó Ügynökség bürokrata vezetője, akinek a módszereit és szűklátókörűségét annak idején Kasztner nyíltan és keményen bírálta.
A könyvről a téma miatt nem lehet azt írni, hogy letehetetlen, időnként le kell tenni; noha pontos, jól megírt, nyomasztó volta miatt nem könnyű olvasmány – ugyanakkor gondolatébresztő, elfogulatlan, és kellő távolságot tart. Hatalmas információmennyiségből merít, nagy forrásanyag van mögötte, a történelmi események hátterében húzódó, nem mindig hangsúlyozott motivációk közül számosat érint. Hús-vér, gyarlóságaikkal együtt is kitűnő emberek elevenednek meg a lapokon, és olyan szörnyetegek is, akiknek a példája miatt – és a tények elferdítése, bagatellizálása miatt – igenis még sok ilyen könyvet meg kell írni mementóul: Anna Porter könyvével jelképes emlékművet állít Kasztner Rezsőnek. A tartalomhoz azonban a szöveggondozás nem nőtt föl: nem ártott volna még egy korrektúraforduló, a sok apró hiba (mondat végi pont lemaradása, nyelvtani egyeztetés hiánya stb.) mellett tartalmiak is adódnak (nem világos, hogy Brand Jenő anyját vagy nővérét nem ismerte föl a táborban Kasztner; a Parlament mellett a Hadtörténeti Múzeum említése stb.).
Anna Porter
Magyar származású kanadai író, jelenleg Torontóban él. Családjával az 1956-os forradalmat követően Új-Zélandot és Angliát is megjárva végül Kanadában telepedett le. A kanadai könyvszakma egyik legelismertebb személyisége, a Key Porter Books kiadó egykori vezetője. Három bűnügyi regényt írt, köztük a Gyilkosság a könyvvásáron címűt, amelyből filmadaptáció is készült. Legutóbb az 1956-os forradalom 50. évfordulójára jelent meg magyarul a Fénytörések. Családom történetei és nemtörténetei című önéletrajzi regénye. Megkapta az Order of Canada kitüntetést. Többek közt 2007-ben is járt Magyarországon, amikor Kanada volt a XIV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége.
Anna Porter: Kasztner vonata
Kasztner Rezső igaz története regényben elbeszélve
M-érték Kiadó [Budapest, 2008]
Kötött, 160×235 mm, 448 oldal
Fordította: Fazekas István
Szerkesztő: Simonits Mária
ISBN 9789639889071
Fülszöveg
„A vonat 1684 utast vitt ki a német megszállás alatt lévő, háborús Magyarországról. Az utasok legidősebbje 85 éves, legfiatalabbika mindössze egy hónapos volt… A budapesti zsidók 1500 amerikai dollárt fizettek minden egyes családtagjukért, a gazdagok néha egész vagyonukat odaadták, a szegényeknek nem kellett fizetni. A kiválasztás rengeteg szörnyűséggel járt. Emléke mély és fájdalmas nyomokat hagyott azokban, akiknek rokonai nem élték túl a holokausztot…”
