A Fesztiválzenekar a Zeneakadémián
a papiruszportal.hu archívumából [2008]
Szerző: Lehotka Ildikó
A Budapesti Fesztiválzenekar két koncertjét hallottam, mindkettőn vendégkarmester állt a zenekar élén, mindkettő programjában egy-egy hegedűverseny is szerepelt a Zeneakadémián. A hangversenyek műsora tartalmazott olyan műveket, melyek nem tartoznak a megszokott programokba: Prokofjev V. szimfóniája a II. világháború végén keletkezett, Ottorino Respighi Gregorián hegedűversenye azon ritka versenyművek közé tartozik, melyek a mély érzelmeket képesek kifejezni, egészen különleges hangzásokkal, színekkel. Mindkét mű kitűnő.
Beethoven egyetlen hegedűversenye sokszor elhangzik a koncerttermekben, a hegedűsök szinte kötelező darabja. Ritka azonban az olyan tolmácsolás, mely minden szempontból megállja a helyét. Janine Jansen a fiatal hegedűsgeneráció egyik ígéretes alakja, keresett művész. Előadását hallgatva a letisztultság, a természetesség volt az első benyomásom, éteri tisztaság, sallangmentes játékban gyönyörködhetett – a dekoratív szólista mellett – a közönség. Gyönyörű íveket rajzolt Jansen, a jó karakterek sem hiányoztak, a dinamikai síkban túlzottnak éreztem a sok alig hallható, nem magvas pianót. Fortét leginkább a kadenciákban és egy-két résznél játszott, valószínűleg Jansen felfogásában a kevésbé előretolakodó előadói stílus a fontos. A zenekar érzékenyen követte a szólistát (nem hiszem, hogy egyetlen hegedűs is ül a zenekarban, aki ne ismerné töviről hegyire a művet), a karmester utasításainak maradéktalanul engedelmeskedtek.
Szünet után Prokofjev nagyszabású V., B-dúr szimfóniája hangzott el, valóban a zenekaré volt a főszerep, nem kevésbé a karmesteré, Vaszilij Petrenkóé. Kifejezetten kíváncsi voltam, vajon egy orosz születésű művész hogyan képzeli el Prokofjev szimfóniáját, azt a művet, amelyet a szerző legjobb, e műfajban írt kompozíciójának tartanak. Nos, az eredmény nem volt kielégítő. Az első tételben, rögtön az elején olyan fortét kaptunk, hogy kioltotta a következőket. Sajnos, a széteséstől sem sikerült megmentenie a karmesternek a zenekart, következetesen előkerült ez a hiba. Gyönyörű pianóval jelentette meg a főtémát a cselló, bőgő szólam. A scherzo (Allegro marcato) vonós indítása szétcsúszott, a trióban a trombiták groteszk dallama csúnyán szólt. A harmadik tételben a hegedűk magas hangjai hamiskásan jöttek, a zenekari pianók szépen szóltak, a piccolo pianói csodálatosan halkan simultak a hangzásba. A záró tétel előadása több-kevesebb hibával, viszonylag megfogottan zajlott.
Nem okozott szellemi izgalmat az előadás, nem volt katartikus, holott azt várta a közönség. A kottában leírt hangokon kívül csekély egyéni gondolatokat kaptunk, ez leginkább a harsogást jelentette. A részletgazdagságot hiányoltam, a hangszínek sokasága is elveszett, ami a karmester hibája. A teátrális jelenetek viszont nem hiányoztak: Vaszilij Petrenko mozdulatait a pantomim műfajából kölcsönözte, bal kezének rendkívül ruganyos csuklómozdulatai és ujjainak állandó mozgatása közben az arcmimikai megoldások is szerepet kaptak.
Egészen más karmestert ismerhettünk meg a november 3-i koncerten Gerard Korsten személyében. A hegedűművészként is ismert Korsten a legnehezebb feladatot vállalta, a Haydn–Mozart plusz sorozatban e két zeneszerző egy-egy szimfóniáját vezényelte. A plusz pedig Respighi 1921-es Gregorián hegedűversenye volt. A művet nem ismertem, rendkívül szép, csodálatos hangszíneket rejt, különös-különleges hangzású, nem véletlen, hogy a zeneszerző egyik legjobb művének tartotta. A halk kezdés az orgona bensőséges, áhítatos hangját idézte a vonósok által, a lassú tétel halk részei megindították az embert, nem különben a szólista, a zenekari tag Kádár István hegedűjének magas, kristálytiszta hangjai. A záró tételben a mélyrezesek kitettek magukért, halk hangjaik, majd fortéik – ahogy a sequentia dallamát idézték tömbszerűen – magukért beszéltek. Az angolkürt hangja most nem hozta a megszokott magas színvonalat. Kádár István kiemelte a mű szépségét, az egyenesen indított hangok többször szerepeltek, mint amennyit elbírt volna a mű. A zenekar ez alkalommal is kitűnő volt, reméljük, a művet többször fogjuk hallani a közeljövőben.
A legmeglepőbb a ráadás volt: Kádár István két kollégájával ízes magyar népzenét játszott, olyan elánnal, hogy a színpadra nyíló ajtó mögött Kornsten is átvette a ritmust, rá is elementáris erővel hatott a zene, no és a közönségre is. Jobb ráadást nem is választhatott volna Kádár István.
Nem akármilyen kihívás a bécsi klasszikusok műveit vezényelni, többnyire átlagos vagy az alatti előadásokat, felvételeket hallhatunk. Korsten mindkét szimfóniát a maga pompájában, színesen tárta a közönség (és a zenekar) elé, a korszak perfekt stílusismeretének birtokában.
Mozart D-dúr szimfóniája (KV. 202.) első tételének felhívó, majd játékos karaktere ritmikai és dinamikai sokszínűséggel szólt, a lassú tétel díszítései, a Menüett és trió szintén dinamikai megoldásai meggyőzték a közönséget arról, hogy egy kiváló karmestert és zenekart hallanak. Sajnos a két hegedűszólam hangzása a gyors tételekben most is csorbát szenvedett, az ülésrend miatt. Csak azok nem hallják késve valamelyik szólamot, akik középen ülnek, elenyésző kisebbsége a közönségnek. Ez a Művészetek Palotájára is érvényes, a kiváló akusztika ellenére.
Az első ütemektől kezdve éreztük, hogy Korstennek van mondanivalója a Haydn-szimfóniáról. A B-dúr szimfónia – bár Haydn egyik utolsó e műfajban írt műve – ritkán szerepel a koncerteken. Az első tétel lassú bevezetésének súlyos hármashangzat-felbontása, a gyors rész vidám, gondtalan karaktere, a lassú tétel csordogáló dallama – a visszatéréskor a fafúvósok csodálatosan érzékeny játékával – úgy szólt, hogy az embert a székbe szögezte a zene. A Menuetto karakterét a kiadós üstdobütések, a trióét finomkodás és a második periódus rusztikussága adta meg. A Menüett után Korsten ugrásra készen várta a tételindítást, a kezdés kicsit döccent. A szinte rossinis könnyedség végighúzódott a tételen, a csembaló futamainál tetőzve. Humor, kellem, mesterségbeli tudás, a kürtösöknek, trombitásoknak köszönet – zenekar és karmester részéről –, nagyszerű szimfóniát hallottunk, ráadásként a harmadik tételt újra.
Gerard Korsten vezénylése minden szempontból szinte a tökéletesség határát súrolta. Rajta kívül talán négy olyan bécsi klasszikus szimfóniát vezénylő karmester interpretációját hallottam, akik ezen a szinten értik és érzik a műveket.
2008. október 28., november 3., Zeneakadémia
