a papiruszportal.hu archívumából [2007]
Szerző: Lehotka Ildikó
A Pannon Filharmonikusok bérleti sorozatának első előadását hallotta-látta sok néző a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben február 2-án. A telt házzal zajló koncert műsorán ritkán játszott művek szerepeltek: két orosz és egy cseh alkotás volt műsoron. A Könyvek címet viselő sorozatban ma a Holt lelkek tematikáját követte az összeállítás. Egy idős karmester állt a pulpituson, Martin Turnovský, a szólista Onczay Csaba csellóművész volt.
Szergej Rahmanyinov A holtak szigete című szimfonikus költemény nyitotta meg az előadást. Az orosz zeneszerző alkotásai csak néhány éve szerepelnek hazánkban, talán túl érzelgősnek tartották (Csajkovszkijjal együtt) a koncertszervezők. Míg Csajkovszkij műveit játszották, mert azt mégsem lehet, hogy még Csajkovszkijt sem, mikor szerte a világban az egyik legkeresettebb szerző, addig Rahmanyinov megmaradt a titkolva szeretett zeneszerzőnek. Csak a cisz-moll prelűd (ráadás számként) és a zongoraversenyei szerepeltek elvétve a műsoron. Aki figyelemmel kíséri a koncertéletet, észrevehette, hogy Rahmanyinov versenyműveit gyakran játsszák.
A holtak szigete egy Böcklin-festmény hatására született, ebben szerepel először a Dies irae egyházi sequentia, mely a zeneszerző védjegyévé lett.
Tetszetős előadást hallottunk, tisztességes tempók, szép vonóshangzás és mindenekelőtt magvas rézfúvós részek dúsították ezt a komor, baljós darabot. Az 5/8-os ostinato sugallta a kietlenséget, a kiüresedést (Rahmanyinov maga is sokszor szenvedett a depressziótól), és nem mellesleg a szigetet körülvevő víz hullámzását. A festmény komor színei érzékelhetőek voltak, de a metsző, félelmetes sárgát nem igazán fedeztem fel.
Sosztakovics műveivel szintén ritkán találkozunk a 7., Leningrádi szimfónia kivételével, a Kisvárosi Lady Macbeth operaházi bemutatása azonban elősegítette a zeneszerző művei felé való fordulást. 1. csellóversenye rendkívül jó darab, a zeneszerző a nagy orosz csellistának, Msztyiszlav Rosztropovicsnak ajánlotta, aki karmesterként vette lemezre az előbb említett operát, felesége főszereplésével. A szólót Onczay Csaba játszotta. Ez a mű nem utal a Holt lelkekre (bár az ismertető füzet és lap némi kísérletet tesz az összefüggésre), ezt Onczay Csaba pótolta fantáziátlan játékával. A két szélső tétel bizonytalan volt, az intonáció meglehetősen hektikus, a hüvelykfekvés ujjrendje egy bizonyos témánál kényelmetlen és felesleges csúszást tartalmazott, az egyszerűbb ujjrend – egymás után billentve az ujjakat – helyett. A karakterek egybemosódtak, pedig volt miből választani, szinte egy sem fejezte ki a zenei mondanivalót. A lassú tétel szép zenei megoldásai sem feledtették a gyorsabbak esetlegességeit. A középső tételben a csellóművész hangszerének gyönyörű hangját csodálhattuk meg: az azonos magasságú hangok két húron is azonosan szóltak. Az üveghangok tisztán, fényesen, éterien hangzottak, a formai, zenei fogalmazás a versenymű zeneszerzői koncepcióját jelezte. A ráadás egy Csajkovszkij-noktürn volt, kellemes, nosztalgikus és technikailag könnyű.
Szünet után Leoš Janáèek Tarasz Bulba című, Gogol nyomán írt háromtételes rapszódiája következett. Az első tétel Andrej halála, Dubnóban Tarasz Bulba agyonveri saját fiát, mert az átállt az ellenséghez, az ok: szerelem. Ezt követi Osztap halála, Tarasz Bulba másik fiát apja szeme láttára végzik ki. Végül A jóslatot és Tarasz Bulba halálát hallottuk. A pesszimista tételcímek egy érdekes, rendkívül mozgalmas, sokszínű zenét takarnak, a hangszerelés dús, sokszínű. A rapszódia előadása átgondolt, szépen ívelt volt, de ez mindegyik műről elmondható. A csellóverseny kísérete jobb volt, mint a szóló, de több rejlett a szóló alátámasztásában, mint amit hallottunk. Az utolsó darab szólt a legszebben, a hangszínek itt érvényesültek a legjobban. A zenekar összeszokottan játszott, a sok munka kezdi meghozni gyümölcsét. A hangszerek közül az oboa hangja kirívó, az embernek az az érzése, hogy a Kórház a város szélén sorozat nyitó képeinek zenéjét hallja jó húsz évvel ezelőtti felvételről. Az oboista megérdemelne egy szép hangú instrumentumot.
A koncertet egy idős cseh karmester, Martin Turnovský dirigálta. A rokonszenves Turnovský Karel Anèerl és George Szell (olvashatjuk így az ismertetőben) növedéke volt. Vezénylését a világos ütések, dinamikai jelzések, pontos beintések jellemezték, mozdulatai akkorák voltak, amekkorának lenniük kellett. Rendkívül tapasztalt karmester-egyéniséget ismerhettünk meg személyében, érdemeit nem csökkenti, hogy a zörgő partitúra lapjait a pianókban lapozta (a Tarasz Bulbát kívülről vezényelte).
Nem lehet szó nélkül hagyni az ismertetőben található hibákat. Egy láttán az ember elmosolyodik, de a koncertet propagáló lapon több olvasható: Holtak szigete és A holtak szigete felváltva szerepel, ahogy sajnálatos módon az est karmesterének neve is (Turnovský-Turnovszký), de Anèerl nevéből is hiányzik a mellékjel. Hibásan van írva a New York-i Filharmonikusok neve, de a legkirívóbb az „Oszlóban” írása stb.
Egy kellemes koncertet hallottunk, érdekes művekkel, bár nekem az előző budapesti koncertjük jobban tetszett.
