Fejtő Ferenc: A magyar tragédia – könyvbemutató a Pallas Páholyban

a papiruszportal.hu archívumából [2006]

Szerző: Franken Stein

A Kossuth Kiadó megszokott helyén, a Pallas Páholyban mutatta be a Fejtő Ferenc-életműsorozat második darabját: A magyar tragédia. 1956. Bár a könyv 1956 decemberében jelent meg (Sartre előszavával), valamiért máig nem fordították le magyarra. A 97 éves Fejtő különleges alakja a magyar szociáldemokrata mozgalomnak. Mint Glatz Ferenc akadémikus méltatta, az egyetlen élő, a népfrontban megedződött szociáldemokrata magyar gondolkodó, aki a második világháború után nem esett a sztálinizmus csapdájába.

A Pallas Páholy kicsinek bizonyult, nagyon sokan kíváncsiak voltak a még mindig friss, mosolygós „ikonra”. Fejtő Ferencet, aki írásaival újra megjelent a magyar publicisztikában, hívei nagyon nagyra tartják, bírálói pedig tisztelettel beszélnek róla, hiszen egész életében következetesen egy jól artikulált politikai vonal mellett kötelezte el magát, és – a legtöbb politikustársával szemben – ereje volt nemet mondani a kommunista totalitárius berendezkedésre is. Barátja, Rajk László kivégzése után megszakított minden kapcsolatot a magyar kormánnyal, Párizsban maradt, s csak a Nagy Imre-temetésre jött haza. Franciaországban adta ki könyveit, s hogy mennyire elismert gondolkodó, az is bizonyítja, hogy a jelen kiadást (Márton László író fordította) a francia külügyminisztérium, a francia nagykövetség és a Francia Intézet is támogatta, sőt utóbbiak képviseltették is magukat a bemutatón.
A Kossuth nagyon jó érzékkel választotta ki a kötet méltatóját. Glatz Ferenc történész, korábbi MTA-elnök olyan értelmiségi, akinek a véleményét mindenki meghallgatja. Magam elfogult vagyok vele, egykori kedvenc periodikám, a História egy időben egyedüli szakfolyóiratként tengődött a magyar sajtópiacon (nem volt agyondotálva), és bár külleme kívánnivalót hagyott maga után, a tartalom színvonalas volt. Egy nyolcvanas évekbeli, tanároknak tartott előadáson pedig meggyőződtem róla (sokan megrökönyödtek a létező szocializmus bírálatán), hogy Glatz nagyon jó előadó is, független gondolkodó. Nem átallott a rendszerváltás előtt megjelentetni például a Nemzeti kultúra – kulturált nemzet című könyvét (ennek hatására írtam szakdolgozatomat Szekfű Gyuláról), Szekfű-köteteket vagy a Klebelsberg-beszédeket tartalmazó művet. Ha beszélni hagyják és a téma kedvére való, nagyon hamar belemelegedik, jó előadói stílusa, logikus felépítése, olykor a szakszerűségen lazító mesélőkedve, anekdotázása magával ragadja a hallgatóságot.

Így történt most is. Előfordult már könyvbemutatón, nem egyen voltam is, ahol a méltató először fogta kezébe a könyvet, és orbitális közhelyekkel próbálta leplezni felnemkészültségét. Ilyesmi Glatznál – 1989 óta ismeri a szerzőt – nem fordulhat elő: egy 96-os kötettel érkezett, s a meleg szavak mellett megjegyezte, hogy a kétszázvalahányadik oldalon hiányzik, hogy a mű mikor született, pedig az eredetiben benne van…
Kiemelte, hogy Fejtőt, bármerre jár a világban, kellő tisztelettel említik, például a Vatikánban is. Erényének tartja, hogy a második világháború után is megőrizte a népfrontpolitikát, s nem urbánus értelmiségként viseltetett, hanem tisztában volt a földhöz ragaszkodó parasztság gondolkodásával is.
Különösen emeli a kötet értékét, hogy az 1957-es Nagy Imre-portré is szerepel benne. Glatz állítja: „ennél jobb Nagy Imre-portrét nem olvastam”.
Pihentető betét, szünet a hallgatóságnak: nem állt oda a Nagy Imre-temetésen a koporsót vivők közé – Németh Miklós ezért alaposan le is tolta –, a mártír miniszterelnök egykori NKVD-s viselt dolgai miatt, annak ellenére, hogy ő tárgyalt titokban a családdal is. Az előkerülő dokumentumok tükrében később belátta, mekkora hibát követett el (az ő fejében persze a népszerűség-növelő motivációk meg sem fordultak). Azóta is „vezekel”, s megpróbálja jóvá tenni. (Ennek egyik példájaként háromhavi miniszteri fizetéséből hozta létre a Nagy Imre Alapítványt.)
A könyv Fejtő leginkább érzelmekkel átitatott műve, aktív vitairat a francia jobboldallal és a ultraballal egyaránt „hadakozva”. Glatz kiemeli, hogy az AFP munkatársaként nagyon jó rálátása volt az eseményekre, az egész kommunista blokkra, s ismerve minden szereplőt, de mégis kívülállóként, távolságot tartva az egyik legfelkészültebb gondolkodóként írhatta meg művét.

Zárásként megjegyezte, a népjavító, de a nép ellenében hozott abszolutisztikus intézkedések mindig, mindenütt megbuktak a történelemben, ezt a politikai rendszereknek figyelembe kellene venniük.
Fejtő Ferenc beszélt legfontosabb elveiről, szociáldemokrata beállítottságában inkább a demokrata a domináns, elmondása szerint egész életében „hadakozott” az igazság kisajátítása ellen, bármelyik oldal kísérelte is meg, s világéletében elítélte az erőszakot: „a forradalmi erőszak távol állt a gondolatomtól”.
A bemutató frappáns lezárásaként leleplezték Kocsis András Sándornak, a kiadó elnök-vezérigazgatójának Fejtőről készített bronzszobrát.

Módos könyvkereskedő-nyomdász családból származik. Előbb a Pécsi Egyetemen, majd Budapesten magyart, történelmet, germanisztikát hallgatott, a Berzsenyi-kollégium tanára, a Bartha Miklós Társaság tagja lett.
Illegális kommunisták hatására marxista szemináriumokat tartott, kommunistának, majd szociáldemokratának vallotta magát. 1932-ben egy év börtönre ítélték, mert az egyetemen marxista tanulmányi kört alakított. 1934-ben belépett a Szociáldemokrata Pártba, a Népszava, valamint elméleti folyóirata, a Szocializmus munkatársa lett.
Fejtő alapította, József Attilával és Ignotus Pállal, az imperialista- és egyben sztálinistaellenes Szép Szó folyóiratot, amelynek 1935–38-ban szerkesztője volt.
Amikor egy, a kormány németbarát politikáját bíráló cikke miatt perbe fogták és hat hónap börtönre ítélték, a letartóztatás elől Párizsba menekült. 1938-tól évekig a Népszava párizsi tudósítója volt. Részt vett a francia ellenállásban. A francia fővárosban 1947–49-ben Károlyi Mihály nagykövet bizalmasaként a párizsi magyar sajtóirodát vezette. Fiatalkori barátja, Rajk László halálra ítélése után lemondott, és megszakított minden kapcsolatot a hazai rezsimmel.
1944–1979 között az AFP francia hírügynökség újságírója, a kelet-európai kommunista diktatúrák szakértő elemzője. 1952-ben közölt, A népi demokráciák története (L’Histoire des démocraties populaires) című művével egy csapásra ismert lett.
1955-ben megkapta a francia állampolgárságot. 1972 és 1982 között a párizsi Politikai Tanulmányok Főiskoláján a Szovjetunióval és Kelet-Európával kapcsolatos szemináriumok igazgatója. Számos francia és külföldi újságnak dolgozott, rendszeresen közölte cikkeit az emigráns Irodalmi Újság. Franciaországban a XX. századi értelmiség nagy alakjának tartják. Gondolkodása közel áll Albert Camus-éhez, kritikai párbeszédet folytatott Malraux-val és Sartre-ral. Találkozott a Komintern, a nemzetközi kommunista mozgalom és a Kreml vezetőivel, továbbá olyan neves személyiségekkel, mint Tito, Castro és Willy Brandt. Csodálta és kritikával illette De Gaulle-t és François Mitterrand-t.
1988 óta a becsületrend lovagja. 2000-ben a francia PEN Club választmányi tagja lett.
1989 júniusában, Nagy Imre és társai temetésére jött először haza Magyarországra. 2001-ben az MTA külső tagjává választották. 2004. augusztus 31-én megkapta a Magyar Köztársaság Érdemrendjének nagykeresztjét, 2005. október 23-án pedig a Nagy Imre-érdemrendet.