a papiruszportal.hu archívumából [2014]
Szerző: Lehotka Ildikó
Tabea Zimmermann-nal hirdették a koncertet, a „rejtőzködő világsztár”-ral, mégis három egyenrangú, és nem is akármilyen művészt üdvözölhetett a maroknyi közönség a Művészetek Palotájában február 21-én. Fenomenális előadást hallottunk, rendkívül igényes, egymásra épülő műsor-összeállítással, Schumann-nal a központban – még a hatalmas terem sem volt akadály. Csak érdekességképp említem, hogy aznap a Zeneakadémián a Rádiózenekar adott koncertet, szintén izgalmas programmal, az Operában a Mefistofele ment.
Jörg Widmann, Tabea Zimmermann és Várjon Dénes három, klarinét-brácsa-zongora összeállítású darabot játszott, emellett mindegyiküknek alkalma volt szólistaként is bemutatkozni.
Schumann Drei Fantasiestücke című, klarinétra és zongorára írt darabja többször szólal meg átiratban. Widmann és Várjon tolmácsolásában rácsodálkozhattunk a schumanni érzésvilágra (az est a mesék és az éjszaka zenéjének világába is elkalauzolt), a nyitótétel lágyságára, a két hangszer intim, máshol vehemensebb hangzására. A nagy felfedezés számomra az összehasonlítás lehetősége volt, mennyire más a világos forma ellenére a Mozart-darab majdnem csendessége, a schumanni kitárulkozás. Tabea Zimmermann is Schumann-darabot játszott Várjon Dénessel, a Meseképek címűt. A szerző mesterien építette föl a művet, a lágy, egyszerű nyitótételtől az erőteljes hangzást, életörömet kifejező másodikon át a robbanékony harmadik, behízelgő zárótételig. Zimmermann hangszerének tónusa megejtő volt, eszményi, és ebben a Schumann-műben volt az egyik felejthetetlen pillanat számomra.
Várjon Dénes Kurtág György darabjaiból válogatott, a zongora kemény hangzását talán csak ezekben a rövid darabokban hallhattuk. Játéka mindig hangszíngazdag, nagyon érzékeny, a kitárulkozás nála inkább a belső tüzet mutatja, nem a hatalmas fortékat, óriási (és másoknál sokszor megkérdőjelezhető) tempóbeli különbségeket, de csak ritkán él a szinte ütőhangszerszerű effektussal; ez alkalommal merész, a tételekhez illő karaktereket választott.
Jörg Widmann nem először szerepel nálunk, bemutatkozott zeneszerzőként is, most Fantázia szólóklarinétra című darabját adta elő. A hangszer határait feszegető mű érdekes, közönségbarát, a szerző kihasználja az ellentéteket mind a dinamikában, mind a mély-magas hangok gyors váltásaival, de nem maradt ki a flatterzunge, a kétszólamúság, a glissando, egy csipetnyi dzsesszes vagy épp keringős hangzás. Widmann elképesztő technikája nyilvánvaló volt.
Mozart igen ritkán hallható, de gyönyörű Esz-dúr (Kegelstatt) triójával kezdődött (és egy tételével végződött) a koncert. Ez a trió sem virtuózan gyors, sem igazán lassú tételt nem tartalmaz, ez az egyik nehézsége. A másik a zenei anyagban rejlik, nagyon nehéz igazán jól elkapni a karaktereket, a kiegyensúlyozott hangzást, a darab egyébként is úttörő hangszer-összeállítását tekintve (a klarinétot hegedű is helyettesítheti, áll a partitúrában).
Az I. tétel kicsit visszafogott hangzást hozott, de nem csak az előadók miatt. A kamarazenei koncertek intim hangulatához nagy a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, legyen az akusztika bármilyen jó. Az I. tételben a brácsa szinte csak színez, a II., pasztellszínektől sem mentes tételben nyílik lehetőség a virtuozitás bemutatására. A zárótétel az igazi kamarazenélés helye, a szólamok folyondárszerűen kapcsolódnak.
Kurtág György Hommage á R. Sch. (op. 15d) hattételes kompozíciója 1990-ben lett teljes, a tételfeliratok a schumanni világra utalnak. Nagyszerű karaktereket állít elénk a szerző, a pasztellszínek (különösen izgalmas a zárótételé) éppúgy megjelennek, mint az erőteljesebb hatásúak. Rendkívüli az V. nyugalmas indítású, majd vad, majd félelmet-félelmetest ábrázoló hangulata, talán egy rémálom zenei festését hallottuk. A hosszabb lélegzetű zárótétel leírhatatlanul gyönyörű, a piano nagydobütés a végén mindent kifejez.
Zárásként Schumann egyik utolsó műve, a Tündérmesék című négytételes triója hangzott el, a zene csodálatos, a III. tétel különösen, az egymásra figyelést, a szólamok egymásrautaltságát, önállóságát, egységét, az érzékeny dinamikai megoldásokat az ember ámulattal hallgatta, mintha a hallgató is egy lett volna az előadók közül
A három trió előadására nincs jobb kifejezés, mint a kamarazene művészete. Egyenrangú zenészeket hallottunk, zeneileg a legmagasabb régióban levőket, akik elemző módon nyúltak a művekhez, de ez az elemzés nem vált a művek kárára, nem a belemagyarázó, nem lépten-nyomon megtorpanó közös játékot nyújtotta a közönségnek. Egészen kivételes este volt.
Comment on “A kamarazene művészete”