a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: Lehotka Ildikó
Az Új Grove Zenei Lexikont etalonként tartja számon a zenei szakma, több kötetében rengeteg szócikket találunk. A lexikon az évek során több önálló kötetet is megjelentetett, egy-egy zeneszerzõ életrajza nem is férhet be részletesen egy szócikkbe. Az elsõ hat magyar kiadvány papírfedeles volt, az újabban megjelentek már keménytáblásak, ahogy a Korai romantikusok. Chopin, Schumann, Liszt élete és művei kötet, mely egyben tisztelgés a bicentenárium elõtt.
A Korai romantikusok magyar szövege az 1980-as fordítása, jogi okok miatt nem a 2001-es könyvet kaptuk, javítva. Liszt műveinek jegyzéke még mindig nem teljes, két számozással jelölik valószínűnek tartom, hogy nem ezt a fejezetet fogják böngészni az olvasók (magam egy Széchényi Imre témájára készült művének jegyzékszámát kerestem). Liszt rengetegszer átírta műveit, más hangszerre átdolgozta, sok műve elveszett, másokat neki tulajdonítanak.
A kötet egyben három könyv is, a három zeneszerzõ életét tényeken alapulva írta meg az adott szerzõ. Nagyon aprólékosan, mindenre kiterjedõen vezetik végig a zeneszerzõ életét, de egyetlen mondat sem száraz, vagy unalmas, egy-egy fél szó utalhat a komponista személyiségére, de mindig alátámasztva. Sok érdekességet tartalmaznak az életrajzok, Chopin homoszexuális érzelmei– tudjuk meg a Nicholas Temperley – Kornel Michalowski szerzõpárostól – a leveleibõl nyilvánvaló. A George Sand-nal való viszonya is jóval másabb, ahogy azt a nagyközönség ismerheti. (Georges Sand Életem története című regényében inkább az asszony írói vénája a fontosabb, nem a tények.) A Chopin-monográfia 12 fejezete közt kettõhöz is tartoznak kottapéldák; a Zongorastílusa című azt sejtetné, hogyan zongorázott Chopin, azonban a zeneszerzõi stílusról van szó. Érdemes kitenni a kottákat, ha az olvasó mélyebben akar foglalkozni a művekkel, hiszen nem mindegyik említett részlethez találunk kottapéldát, ahogy a Harmóniavilága fejezetnél sem. Chopin világáról olvashatjuk, hogy „harmóniai álmodozás,… a zene kábulatba zuhan”, helyenként a monográfiaírók túlzásokba esnek, fennkölt gondolatokkal. Szintén olvassuk, hogy „Sikerült végül kielégítõ nagyformákat is létrehoznia”, nos, ez kimerül a két zongoraversenyben (melybõl a korábban írt, de számozása szerint késõbbi nem feltétlenül arányos), a cselló-zongora szonátában, a két zongoraszonátában. Nem is véletlen, hogy a Formavilága fejezetben a szólózongora-darabok bõséges helyet kaptak, a zenekari művek és kamarazene mindössze 13 sort.
A Robert Schumannt bemutató rész Gerald Abraham és Erik Sams munkája, az életrajzi rész ez esetben is tömör, velõs, koncentrált, és tele van érdekességgel. Megdõlt vagy megdõlni látszik, hogy Schumann a jobb technika érdekében kínozta volna ujjait; valószínűleg a szifiliszére (ezt sem említik az elsõk közt a szerzõvel kapcsolatban) kapott gyógyszer miatt lett gyengébb két ujja. Nem köztudott Schumann fiatalkori vonzódása a szeszes italokhoz sem. A zeneszerzõi tevékenységet bemutató fejezetek nem tartalmaznak kottapéldát (nehéz is lenne választani egyet-egyet), a műveket műfajok szerint (dalok; zenekari művek és kamarazene;kórusmuzsika és színpadi zene) csoportosítja, kitérve a zenekritikusi tevékenységre. A két szerzõ nem rejti véleményét a véka alá Schumann szimfóniáival kapcsolatban, hiányolják a nagy ívű dallamokat. Egyértelműen a schumanni zongoramuzsikát tartják jobbnak (Schumann-nál is a zongora az elsõdleges, kamarazenéje egyes opuszai fantasztikusak). Míg Chopin a zongorát a kísérletezésre használja zeneszerzés közben, addig Schumann a zeneszerzésre – az elgondolt szakaszokat gyakran át kellett írnia, nem azt hallotta, amit a kottapapírra írt. Hogy ebben az idegrendszeri gyengeség is közrejátszhatott, valószínű, Schumann fülzúgásra panaszkodott.
Hasonlóan koncentrált a Liszt-életrajz is, itt is rengeteg utalással, idézetekkel, akár egy-két szavassal, nincs egyetlen felesleges szó, mégis olvasmányos stílusban kapja az olvasó az adatokat, adalékokat. Bár Liszt élete volt a leghosszabb, zeneszerzõi munkássága a legbõségesebb, szerelmi élete a legváltozatosabb, és a legtöbbet koncertezõ a három zeneszerzõ közül, mégsem terjedelmesebb az életét leíró fejezet. Liszt stílusa egyedi, erre – és szerkesztésmódjára is kitér a kötet, a következõ fejezet a szerzõ zongoraműveit taglalja, benne a fantasztikus h-moll szonáta táblázatos formai, harmóniai elemzésével, kottapéldákkal. Külön fejezetet kapott a szerzõ zenekari muzsikája, hangszeres zenéje, majd az egyházi kórusművekrõl olvashatunk, a cím találóbb lenne egyházi vokális művek jelöléssel, hiszen zenekarra, énekkarra, énekes szólistákra írt darabok szerepelnek benne leginkább. Az Operamuzsikája, világi vokális zenéje fejezet alig több, mint egy oldal, izgalmas a következõ, Liszt harmóniavilágának fejlõdését górcsõ alá vevõ szakasz, rengeteg kottapéldával. Érdemes lett volna bõvebben kitérni Liszt műveinek változatairól, szinte nincs olyan darabja, amit ne írt volna valamilyen módon át.
Liszt műveit még nem teljesen dolgozták fel, azonban a műjegyzékbõl ki lehet keresni, hogy a dalok mely szerzõk versére készültek. A fejezetíró megemlíti, hogy „francia, német, olasz és magyar költeményekre, valamint egy angol Tennyson-versre” komponált dalt, sajnálatos módon kimaradt Tolsztoj neve (340/a), a műjegyzékben viszont megtalálható. Szintén elsiklott a szerzõ a keresztmotívum megjelenéseit illetõen: Liszt nem csak az egyházzenében él a háromhangnyi motívummal, hanem például a h-moll szonáta Grandioso szakaszával (p.196), ezt jelöli a mű III. témájának.
A kötet mindenképp ajánlható, nem hiszem, hogy szemet szúrna a Schumannt bemutató fejezetben a kettõs trió kifejezés (inkább a kéttriós az elfogadottabb), néhány javítani való helyesírási botlás is maradt (p. 241. Rákóczy-induló), a Chopint és Lisztet bemutató egységnél csak egy szerzõt találunk. Néhány kottapéldánál a rövidítés nem található meg a jegyzékben. A könyvet képek, színlapok, autográf kéziratok, kottapéldák színesítik, nagyon hasznos a műjegyzék.
