„Az a fontos, hogy terjesszük a zűrzavart, nem pedig az, hogy kiküszöböljük.”

Salvador Dalí (1904–1989) – őrült vagy zseni

a papiruszportal.hu archívumából

Szerző: Szarka Evelin

Használati utasítás piktorokhoz: Tagadhatatlan, hogy a jó festő nyáladzik. Ez lehet a figyelem összpontosításának eredménye, de akár azé is, hogy elégedett a szeme előtt megjelenő látvánnyal – amitől egy átlagos halandó nyálelválasztása nem feltétlen indul meg. Továbbá: „Az igazi festő képes kell legyen még a fosztogatás és lázadás közepette is türelemmel másolni egy körtét.”[1]

A figuerasi művész fivére agyhártyagyulladásban korán meghalt, ezért édesanyja elkényeztette az ideges természetű gyermeket. A kis Dalí hatévesen szakácsnő, hétévesen Napóleon szeretett volna lenni. Már gyerekkora óta hitt lángelméjének csalhatatlanságában, ezért másságát a közösségből kiemelkedő zseni, a „művészi én” különlegességével magyarázta. Megváltó voltát nevéből eredeztette, hiszen a spanyol salvador szó megmentőt jelent.
Jóllehet ki nem állhatja az állatokat – mert mozognak –, a tökéletesség példaképét a disznóban látja, aki nem hátrál meg a kor mocskának közepette: „Jómagam fejedelmi sertés vagyok.” Az állatokkal szembeni egészségtelen magatartására jó példa, hogy ötévesen konzervdobozba zárt egy sebesült denevért, melyet később elleptek a hangyák, ő pedig hangyástul a szájába tömte a már rothadásnak indult tetemet.

Papi iskolában kezdte tanulmányait, de már ekkor is a festés érdekelte, korai kubista képeit Barcelonában állította ki a Madridban bohém életet élő művész. A képzőművészeti főiskoláról való kicsapatás után ismerkedett meg az eddig még csak folyóiratokban látott szürrealizmussal. Megismerkedett, de nem azonosult velük: „A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.”

Bár Dalí viselkedése és fékezhetetlen nevetőgörcsei meghökkentették a szürrealistákat, vitalitása frissítőleg hatott a mozgalomra, s a csoporton belül is hamar méltó elismerés övezte személyét. A költő Paul Éluard és felesége, Gala látogatása alkalmával beleszeret az asszonyba, aki a festővel marad, támasza és múzsája lesz.

Az eszményi nő(?)nemű? Arca elviselhetően kellemetlen kell legyen, hogy érzékinek nevezhessük. Bár magasztalja a nőket, és vitathatatlan szerepüket a férfiak életében nem vonja kétségbe, így vélekedik: „a nő a férfi elhülyítésének isteni forrása”. Majd a belső értékekre utalva ezt írja: „a női lélek minősége egyenes összefüggésben van a nyelve hosszúságával”. (Vajon, miből vonta le ezt a tanulságot?) A női test szépsége lenyűgözi, a feminin intelligenciában azonban nem hisz. Szerinte a gyengébbik nem természeténél fogva nem képes az alkotásra. Ezért intellektuális szempontból homoszexuálisnak vallja magát – ezen a téren inkább a férfiakhoz vonzódik. [2]

A kihívó magatartású, színészkedésre hajlamos, jó beszélőkéjű Dalí az irracionalitás apostolaként lépett fel. Személyes megrögzöttségei és lelki önéletrajza festészetének témája, a realista illuzionizmus konvencionális technikái segítségével szokatlan és nyugtalanító, sokszor nyílt szexuális utalásokat felvonultató látványt produkált műveivel.[3]

Sosem értette a „megdöbbentően normális” embereket. Úgy érezte, a legszigorúbb konformizmus szabályai szerint élők nem lehetnek egyéniségek. Példaként hozta fel a vonatkisiklások esetét. „Sokmilliónyi vasútvonal hálózza be az öt földrészt, és oly kevés vonat siklik ki. Végtelenül szerény az ilyesmit kedvelők és előidézők aránya az utazni szeretőkhöz képest, akik kiélik szenvedélyüket.”

A könyveket sem szíveli, bár jómaga többet is ír. Gala gyakran megrótta Dalít, miközben úgy belezte ki a könyveket, mint a rákot. Míg felesége szerint a könyvek szentek, a festő kitépte a lapot, ami érdekelte, ha pedig valakinek ajánlott egy könyvet, egyszerűen odaadta a borítóját. Csak olyan írást olvasott, amit nem értett, így a szöveg számtalan értelmezését tudta elképzelni.

Sokszor írja, hogy teste egy zseni lakóhelye. „Azzal teszem a legnagyobb szolgálatot annak, aki könyvet ír rólam, hogy minden áldott alkalommal seggbe rúgom, amikor találkozunk. Ha tűri, akkor érdekli a dolog. Ha nem, nem érdemli meg, hogy megcsinálja.”

A szerénység nem kifejezetten az ő műfaja. Ragyogóan tud előadni, sokáig, lelkesen és könnyen képes nyilvánosság előtt beszélni, de kizárólag akkor, ha szorít a cipője – teszi hozzá. Így kénytelen járkálni, hogy jobban bírja a szűk cipő okozta kellemetlenségeket, e módon pedig könnyebben gondolkodik.

A spanyol polgárháború és a második világháború előérzete menekülésvágyat ébresztett a művészben egy konfliktusmentes világba.

Ettől kezdve Dalít képeinek anyagi értéke kezdi el foglalkoztatni igazán. Nevének betűiből találóan a következő anagrammát alkotta: „Avida Dollars” (dollárvágy). „Már gyermekkoromban elhatároztam, hogy könnyed multimilliomosként vágok át az életen.” A festő szerint minden eszközzel, bármilyen módszerrel megengedett a pénzkeresés, akár a lopás vagy a plágium is szóba jöhet. A médiát: a televíziót, a mozit, a sajtót, az újságírást használja fel „orvul” a művész, hogy őrült hóbortjaival megnyerje a tömegeket.„Minél több hülye fut Dalí után, annál drágábban kelnek el a képeim.”

Imádja a magatartási pózokat, a színpadias megnyilvánulásokat, ezt a „viselkedés művészetének” nevezve az 1960-as években divatot teremt. Az 1936-os londoni szürrealista kiállításon búvárruhában, két fehér egérrel jelent meg – ám a ruha légmentesen lezárt, a művésznek pedig légzési zavarai támadtak (a közönség már erre is azt hitte, hogy csak vicc).

Dalí minden területen próbált nagy lenni. Számára az élet az ihlet nagy laboratóriuma volt, újabb és újabb módszereket kísérletezett ki, hogy minél pontosabban másolhassa álmait. Esténként egy vásznat helyezett az ágya közelébe, hogy elalvás előtt sokáig bámulva a szövetet álmaiban megjelenjék a festendő kép. Még kézigránátot is robbantott munkái felett, hogy megfigyelje a következményeit. „Néhány kísérlet érdekesebb a belőle születő képeknél”.[4]

(L)enni vagy nem (l)enni? A kulináris élvezetek rabja az életet a levegő börtöneként ábrázolja: „Az élet belégzés, lélegzés és kilégzés.” Isten cél nélkül teremtett: neki is el kellett valamivel foglalnia magát. Ha tévedett, javított, kitörölt egyes fajokat, piszkozatokat készített, s egyszer csak megszületett az emberi lény. „Váratlan siker.”

Dalí, bár állítja, hogy mindent Isten talált fel, ő a legfőbb teremtő, azt is mondja, hogy az értelem mindig ellenkezik a teremtéssel. Ezért ő rossz festő és hitvány művész, hiszen túl fejlett az értelme. Valóban rossz festő, írja magáról, mert csak nekik adatik meg a hosszú élet. Ha egy művész eléri a tökéleteset[5], másnap meghal. „Kedvező előjelként Dalí minden évben elkövet egy hitvány képet, így még legalább egy évig élnie kell, hogy csalhatatlan mesterré váljon. A remekműből nincs más kijárat, csak a halál. Szívesebben élek tovább és festek gyatra képeket.” ő nem halhat meg. Úgy gondolja, ha közel a vég, az utolsó pillanatban mégis elrendeződik minden. Ha valóban hinne az elmúlásban, a szorongástól egy falatot sem tudna lenyelni, és állandó rettegésben élne. Ha viszont mégis létezik túlvilág, és neki is oda kell kerülnie, akkor nem árt jóban lenni az égiekkel, „akkor feltétlenül követnem kell egy bizonyos előírásszerű viselkedést, hogy ott legalább a minimális biztosítékom meglegyen”.[6]„Az a gondolat, hogy alakot válthatok, őszintén bevallom, kellemetlenül érint.” Az elmúlásban is nagyot kívánt alkotni. Egészen 1989-ben bekövetkezett haláláig hitte, hogy teste hibernálható lesz az elveszett paradicsomban.

„Vajmi kevéssé érdekel, hogy festőnek, televíziósnak, vagy írónak tekintenek. Az a fő, hogy létezzék egy Dalí-legenda, még ha nem is értik, sőt, akár lehet teljesen hamis.”

A nagyság iránti vágy mindannyiunkban benne van. Valakiben csak pislákol. Valakiben erősebb. Valakiben dalísan van jelen. És van, aki vállalja is. Ezáltal válik Salvador Dalívá. Egy tehetséges, szeretni való őrültté.

Dalí a bajuszról

Dalí feltűnő bajsza, arcának ékessége kitüntetett figyelmet kapott a művész életében. Hírességében talán csak Agatha Christie belga detektívének, Hercule Poirot-nak a bajsza vetekedhet vele. E büszkeségének kiváltságos helyzetét, szabadságát jól jellemzi a gondolat: „Egész testem a ruhámba van zárva. Csupán a bajszom áll ki.”

Megtisztelő feladat jut e kis arcszőrzetnek: „Két őrszemként felállítva a bajszom személyem bejáratát védelmezi”.

Dalí bajszának története is van. Íme: A festő nem dohányzott, és elhatározta, hogy a dohány helyett a jóval egészségesebb bajusznövesztést választja. Ennek ellenére, ha dohányzó társaságban jár, mindig van nála egy értékes cigarettatárca Fabergé aláírással, ha esetleg megkínálják dohánnyal, ő is illedelmesen fel tudja ajánlani a tárca tartalmát. Ám dohány helyett Dalí sok kis bajuszt hord benne, s ebből kínálgatja barátait: „Bajuszt? Bajuszt? Bajuszt?” Milyen különös, „senki sem mer hozzányúlni”.

[1] Dalí, Salvador: Gondolatok és adomák. Glória Kiadó, Budapest, 1998.
[2] Köztudottan szoros barátság fűzte a meleg költőként ismert Federico García Lorcához. Lorca állítólag nemcsak verseket dedikált barátjának, hanem szerelmes is volt a festőbe.
[3] Martínez, Rosa (szerk.): A huszadik század. Magyar Könyvklub, Budapest, 2001, 80.
[4] Dalí, Salvador: Gondolatok és adomák. Glória Kiadó, Budapest, 1998, 79.
[5] Mozatot, Vermeert és Velázquezt hozza fel példaként.
[6] Ezért halottak napján virágkoszorút helyezett el a már említett Le Corbusier sírján, mert utálni ugyan utálja, de tökéletesen gyáva.