Budapesti Orrocskák Pozsonyban
(a papiruszportal.hu archívumából [2007])
Szerző: G. Bogár Edit
Az Astorka nevű színház idén rendezte meg harmadszorra nemzetközi színházi fesztiválját, melyen elsősorban hazai és környező országokból érkező produkciók vesznek részt, de volt USA-beli vendég is (a részletes programot a http://www.astorka.sk címen lehet megtalálni). Az egyik résztvevő a budapesti Stúdió K Színház volt. A főváros szakadó hóeséssel és arcba csapó széllel, november közepe ellenére igazi téllel várta a vendégeket. Bevallom, külvárosi lakásom melegéből én is nehezen indultam el.
Mégis győzött a kíváncsiság és a kötelességtudat: korábban nem ismertem sem a társulatot, sem a darabot, és nem ismertem a helyszínt sem. Maga a színház a kulturális minisztérium épületének alagsorban bújik meg, így nem csoda, hogy korábban nem is vettem észre. Semmi nem jelzi, hogy ott színház működik. Hajdanában mozi volt; kicsi, de hangulatos, otthonos, barátságos. Kár, hogy még ez a kicsiny nézőtér sem telt meg teljesen, noha az előadás minden jelenlévőt magával ragadott.
Lendületes, élvezetes produkciót láthattunk. Pedig előzetesen némi kétségek gyötörtek: a színház honlapja „groteszk játékot” ígér, melyet Kőrösi Zoltán regényének motívumai alapján írtak át színpadi művé. Újabb vallomás: nem szeretem az adaptációkat, legyen az akár színpadi, akár film, mert óhatatlanul elvész valami az eredeti műből, és óhatatlanul belekerül sok olyan elem, ami viszont az eredetiben soha nem is volt benne: új mű születik, ami csak a felszínen áll kapcsolatban a kiinduló alkotással. Különösen nehéz egy regényt színre vinni, hiszen a leíró részek, az írói kommentárok kötelezően kimaradnak, maga a történet pedig nem mindig elegendő a mű befogadásának teljességéhez. Az Orrocskák esetében számomra ez nem okozott gondot, mivel – bár ez büszkeségre egyáltalán nem ad okot – a regényt nem ismerem. Rákerestem ugyan: Kőrösi Zoltán maga is úgy vélekedik, nem szabad és nem kell egy regényt egy színpadi művel összehasonlítani, mert a színdarab önálló alkotás (http://www.korosizoltan.com/hirek/friss-hirek/orrocskak—a-studio-k-ban.html). A színre állított mű így is megállta a helyét, a szövegkönyv írója, Gyarmati Kata remek munkát végzett, önfeledt, de gondolkodásra késztető, hogy ne mondjam: gondolkodásra kényszerítő másfél órát okozva a nézőknek.
A darab címe, különösen a Stúdió K Színház repertoárját ismerve, meseszerűséget, gyermekeknek szóló előadást sugall, ám egyáltalán nem erről van szó. A történet a szaglófenomén Bárány Ádám kalandjait mutatja be, a cirkuszi szenzációként mutogatott különleges ember állását elvesztve a hivatali packázások és a mindennapos, mégsem mindennapi munka világába kerülve megismeri, majd elveszti a szerelmet, vele az élet értelmét, végül magát az életet is. A darab tipikus budapesti mű, egyes részeinek megértéséhez ismerni kell a várost: a laboratórium háttérfalán Budapest térképe rajzolódik ki a vetítőn (közben elhangzik a felszólítás: „A táskát akassza a Normafára!”), a laboratórium vezetőjével folytatott telefonbeszélgetés során az V. és a XV. kerület Budára kerül, némi zavart okozva ezzel Bárány Ádámban. De Budapest nem csak a felszínen jelenik meg: a karakterek, a helyzetek valószínűleg sehol máshol a világon nem létezhetnének. Nem létezhet a kihasználatlan őstehetség, a cezaromániás portás, az új kollégát kinevető és eleve elutasító kollektíva, a saját tökéletességét hirdető „érzékszervi megfigyelő”, a saját lányát a szerelmes férfi előtt lejárató anya, a sörösüveget a szemhéjával kinyitó, ezt igazi és egyetlen szittya-magyar virtusként megélő csavargó, és nem létezhet annak a sok visszás-furcsa helyzetnek az együttese sem, amelyeknek sora a kicsinyességtől kezdve az abszurdon át a felemelőig terjed.
Az előadás a színpadi lehetőségek lehető legszélesebb tárházát mutatja be: a bohózati elemektől a mélyen filozofikus jelenetekig, a groteszken torztól a líraiig, a lélektelenségtől az érzékiségig, az olykor burleszkbe hajlóan humorostól a tragikusig, a pantomimszerűségtől a zenés előadásig terjed a rendező Czajlik József által megálmodott spektrum, ami a nyolc színésztől olyan magas szintű szakmai tudást és koncentrációt követel, ami bizonyára keményen igénybe veszi testük, lelkük, szellemük minden porcikáját, és alaposan kifárasztja őket az előadás végére. A Bárány Ádámot alakító Nagypál Gábor, a szerelmét, Farkas Katalint játszó Homonnai Katalin és az Anya, Horváth Zsuzsanna kivételével minden színész több szerepet is alakít, ami további kihívást jelenthet a társulat számára. Nehéz feladatok, de sikerrel oldják meg a színészek: hibát, a szerepből való kiesést nem láttunk senkitől.
Az előadás résztvevői közül számomra az egyik legmeggyőzőbb produkciót a szinte hazai terepen játszó Ollé Erik nyújtotta. A szlovákiai születésű színész a darab során talán a legtöbb szerepet játssza (a színlap szerint ő a Kalapos), felvonultatva tehetségének sok oldalát: táncol, énekel, és nagy amplitúdójú, sajátos, kellemes csengésű orgánumának minden rezgését használja a szövegekben, még saját magát is képes visszhangként utánozni. A helyi közönségnek szóló apró szívesség volt részéről, hogy a cirkuszi jelenetben a számokat szlovákul is elmondta, némi derültséget is okozva ezzel. A főszereplő Nagypál Gábor magával sodró alakítása szintén sokoldalúságról tanúskodik: tud lenni fennhéjázó és naiv, önfeledten szerelmes és mélyen csalódott, sértő és sértett, türelmes és ádázan agresszív, megadó és hódító egyaránt. Színpadi párjának, Homonnai Katalinnak az alakítása tegnap este (november 14-én) halványabbnak tűnt, mint a többieké: bár a lírai jeleneteket nagyon szépen formálta, érzésem szerint a szerepben nemcsak az enyhén enervált, túlfűtötten érzéki nő van benne, a szerelem őt is kötelezően megváltoztatja, ez azonban csak kevéssé volt érezhető. A bőbeszédűségével tragédiát okozó Anyát Horváth Zsuzsanna meggyőzően alakítja: a látszólag a lánya érdekében, valójában azonban őt nem ismerve, a helyzetet nem felismerve, öntudatlanul – vagy éppen saját maga számára sem bevallottan tudatosan? – ellene cselekvő középkorú nő figurája sok helyen felbukkan, leggyakrabban azonban sekélyes szappanoperákban, nem könnyű tehát sem a szerzőnek, sem a színésznek olyan szerepet alkotni, amely elüt tőlük. Horváth Zsuzsanna erőteljes egyénisége azonban átsegítette őt ezen a nehézségen. A Sótonyinét alakító Nyakó Júlia remekül alakította a korosodó, de még nem koros, csak a munkájának élő, a beosztottját csodáló, de a realitásokat belátó, ezért Bárány Ádámot elengedő nőt. A Férfikart alkotó trió (Hannus Zoltán, Lovas Dániel, Szoták Andrea) tagjai jelenetről jelenetre más és más figurákat testesítettek meg, igencsak emlékezetes maradt Szoták Andrea portásnőként.
A rendező követelményeiről már írtam, most csupán egy olyan apróságra hívnám fel a figyelmet, ami a szintén szlovákiai illetőségű Czajnik József tehetségét és ötletekben gazdag szakmai felkészültségét jelzi. A két szerelmes egymásra találása önfeledt egyesülésben teljesedik ki, s ezt a rendező nem vetkőzéssel, hanem éppen ellenkezőleg, öltözéssel érzékelteti: Farkas és Bárány (a nevek nem véletlenek, a bemutatkozáskor humorforrás is) bő, redőzött, madártollazatra emlékeztető köpenyben járnak násztáncot – talán szubjektív beleérzés, de számomra Adyt, a Héja-nász az avaron-t idézte a jelenet.
Ajánlom mindenkinek, nézze meg az Orrocskákat, nem fogja megbánni! Olyan izgalmas színházi előadásban lesz része, amilyet nem lehet elfelejteni.
