Mendelssohn és Schumann darabjai
a papiruszportal.hu archívumából [2008]
Szerző: Lehotka Ildikó
Schiff András személye megkerülhetetlen a zenei életben. Nemcsak zongoraművészként, kamarazenészként, íróként, hanem karmesterként is aktívan van jelen. Egy-egy fellépése ünnepnek számít világszerte, sokak elismerését kivívta. A Művészetek Palotájában február 7-én tartott koncertjén a szólista szerepe mellett a karmester felelősségteljes feladatát is ellátta. Az Európai Kamarazenekar szintén meghatározó jelentőségű együttes, a legnagyobb karmesterekkel és szólistákkal dolgoznak együtt.
A műsor-összeállítás maga is különleges volt, Mendelssohn és Schumann darabjait ígérte, mindkettőjüktől zongoraszólós mű is szerepelt, ráadásként Mendelssohn Szentivánéji álom kísérőzenéjéből a Scherzót, Schubert Rosamundájából egy tételt kaptunk.
Mendelssohn kedvelt nyitánya, a Hebridák vezette be a koncertet. Mendelssohn vonzódott a különleges tájakhoz, sokat utazott, az Olasz és a Skót szimfónia erről tanúskodik. A német zeneszerző nem csupán zenébe öntötte a megélt hangulatokat, de rajzokat is készített a tájakról. A Hebridák – nyitány szintén egy egzotikus tájat, szigetet ábrázol a zene nyelvén. Amilyen könnyed dallamokat, tündérzenét írt Mendelssohn, annyira más ez a megfogalmazás, egészen ködös, szinte fájdalmas, melankóliába hajló. A nyitány kezdete hajszállal lassúbb volt, a téma visszatérése már menősebbnek bizonyult. Szépen játszott a klarinét és az oboa, a vonósok a kopár, elszigetelt tájat-barlangot képszerűen adták vissza. A zenekar hangzása míves, kidolgozott volt már a nyitányban is.
Schumann viszonylag ritkán játszott Bevezetés és allegro appassionatója ritka vendég a hangversenytermekben, inkább a zongoraversenyt részesítik előnyben. A művet Clara Schumann gyakran játszotta, ő is mutatta be férje vezényletével. A férfi sok darabjával hódolt Clara előtt, bizonyítva szerelmét, megbecsülését a nő, a művész, az alkotótárs előtt. A zongora és a zenekar – bár Schiff a hangszer mellől irányított – egysége kiváló bizonyíték volt arra, hogy a szóló mellett legalább annyira fontos a zenekari szövet, nem kell öncélúan hangsúlyozni a virtuozitást, hiszen épp a közös munka emeli ki egy-egy mű szépségét. A vonósok ismét gyönyörűen játszottak, a kürt- és klarinétszólók érzékenységről árulkodtak.
Mendelssohn II., d-moll zongoraversenye előtt Schiff András nem ment ki a színpadról, jelezve a két mű távoli rokonságát, a két zeneszerző barátságát. Korábbi koncertjén ugyanígy egybefűzött két művet, Mozart Don Giovanni nyitányát és a d-moll zongoraversenyt. Mindkettő a szenvedélyt helyezte előtérbe, a versenymű első tételének felirata is ezt jelzi. A szenvedélyen túl egyfajta zaklatottság jelent meg a tételben, rendkívül jó karaktereket felvonultatva a zenekar (különösen a vonósok) és a zongorista részéről. A lassú tétel ékesen bizonyította a csendesség megjelenítését, a harmadik, Finale. Presto scherzando Mendelssohn játékosságát, szellemességét, ide-oda cikázó dallamszösszeneteit tárta elénk, rendkívül jó ízléssel, kivitelezésben.
Szünet után Schumann II., C-dúr szimfóniáját játszotta az Európai Kamarazenekar, Schiff András vezényletével. Schumann szimfóniái, hasonlóan Brahmséihoz, rengeteg problematikát vetnek föl. Kevés az olyan előadás, ami a művet úgy mutatja be, hogy természetesnek hasson. Ezen az estén megtörtént a csoda. Schumann műve megelevenedett, a becsontosodott játékmódnak nyoma sem volt. Nem éreztük erőlködőnek, erőltetettnek a schumanni dallam- és szólamvezetéseket, hangszerelést, nem ordítottak a nyilvánvalóan zeneszerzői hibák. Lélegzett a mű, minden frázis indokoltnak, egymásból indulónak, folyondárszerűnek hangzott. Lehet, hogy nem indult szépen az első tétel a rezesek miatt, lehet, hogy a záró tételben a vonósok ziláltan játszottak egy-egy virtuóz helyen, lehet, hogy a rezesek vastagon szóltak helyenként, mégis az eddigi legjobb interpretációt élvezhettük. Kezdve a vonósok puha játékától, a telt, gyönyörű hangszíneiktől a virtuóz megoldásokig, az első tétel fricskázó fafúvós állásaitól a harmadik tétel scherzo visszatérése előtti villózásáig. Az első tétel remekbe szabott hangsúlyaitól, melyek könnyedebbé tették ezt a sűrű zenét, a lassú tétel oboa- és klarinétszólóitól kezdve a vonósok fájdalmas-gyönyörű énekléséig, a negyedik tétel féktelen tombolásáig. Az Adagio espressivót szinte már nem is lehetett hallgatni, olyan gyönyörű volt, a végtelenségig fokozták az érzelmi feszültséget, lélegzet-visszafojtva figyelt az ember, hogy ennek mi lesz a vége. Persze lehet óraláncokról és egyéb, a művészi tudást és alázatot megkerülhetetlen rekvizitumként kezelendő tárgyakról beszélni, de inkább arról kell, hogy mit is jelent Schiff András nekünk, a közönségnek, milyen utat mutat a zenészeknek és önmagának. A régi festményeket, fényképfelvételeket juttatta eszembe, ahogy a zenekar előtt állt és vezényelt. Kivételes tehetség, őserő. És nem egyedüli Magyarországon, ahogy ezt egy röpke hét koncertjei alapján tapasztaltam.
Művészetek Palotája, 2008. február 7.
Comment on “Schiff és az Európai Kamarazenekar”