a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: Mika Róbert
Poeltenberg Ernő (Pöltenberg) Bécsben született 1813-ban egy tehetős osztrák családban. Édesapja gazdag, lovagi címet viselő jogász volt. Gyermek- és ifjúkoráról nem sokat tudunk, de feltételezhetjük, hogy a kornak megfelelő, kiemelkedő neveltetésben részesült. Kitűnő lovas, tornász, úszó és műugró volt. Apjával és feleségével franciául levelezett, ámde magyarul csak nagyon rosszul tudott. Mégis a szabadságharc lelkes híveként, elsőként fejezte be életét az egyik aradi bitófán 1849. október 6-án.
Saját költségén, hadapródként lépett be 1829-ben a 7. vértesezredbe (Heinrich Hardegg). Hadnagyi rangban áthelyezték a Galíciában állomásozó 4. Sándor huszárezredhez 1833-ban. Itt ismerte meg lengyel feleségét, Paula Kakowskát, aki három gyermekének adott életet. Többször is kérte áthelyezését, de a hadvezetés megtagadta tőle. Így csak kapitányi (főszázadosi) rangig vitte a császári seregben. A galíciai felkelés (1846) után, 1847-ben Bécsbe vezénylik ezredével. A bécsi forradalom szemtanúja 1848. március 13-án. A Sándor-huszárokat – Batthyány Lajos kormánya kérésére – délvidékre, Szenttamásra vezénylik, hogy a kibontakozó szerb felkelést elfojtsa. Apponyi Károly ezredessel kihallgatásra mennek Latour hadügyminiszterhez, és kérik, hogy helyeztessék át az ezredet Itáliába, mert nem kívánnak a magyar kormány irányítása alatt harcolni. A kérésüket megtagadják. Nem sikerül Kászonyi Józseffel sem állomáshelyet cserélni. Ahogy több társa, ő is beteget jelent, amikor gróf Lamberg Ferenc altábornagy, pozsonyi hadosztályparancsnok esküt tesz az ezred nevében a magyar alkotmányra.
A Dráva menti védvonalon teljesít szolgálatot, majd részt vesz Jellasics üldözésében. „…ezentúl a magyar országgyűlésnek és a honvédelmi bizottmánynak a legpontosabban fognak engedelmeskedni” – nyilatkozik a magyar országgyűlési biztosok előtt több társával, miután tiltott határátlépés és izgatás miatt elbocsátják a császári seregből. A schwechati csatában már két századot vezényel Mannswörth környékén. 1848 késő őszén átveszi a 4. huszárezred parancsnokságát. November 24-én a következőket írja: „Távol áll tőlem, hogy csekély szolgálataimat felhozzam, csupán az a megnyugtató öntudat tölt el, hogy mind szolgálati időm alatt, mind az ellenség előtt teljesítettem azt, ami erőmben állt, amelyről bizonyára közvetlen elöljáróim is bizonyságot adnak; továbbá hogy teljes és igaz szívemből magaménak érzem a magyar ügyet, s örömmel kockáztatom és fogom kockáztatni érte életemet. – Mostohaként bánnak velem azért, mert német vagyok, vagy mert 20 éve, ebből 17 éve ebben az ezredben jól szolgálok? – Nem! az nem lehet! és bízom Miniszter úrban, akinek ismeretes gondolkodásmódja a biztosíték a számomra, hogy félelmem alaptalan.” December 1-jén alezredessé nevezik ki.
Karácsony előtt pár nappal írja Görgei Artúr: „Kazimirnál Poeltenberg őrnagy [sic!] Sándor huszár osztálya körülkeríttetve, iszonyú káromlások közt vágta magát keresztül. Mondják, Poeltenberg nagyon haragudott. Minden tiszteivel együtt elől koncolt. Máskor alig tud tíz szót magyarul, most azonban káromkodott, mint a kun és vagdalt, mint a kuruc.” A móri vereség után Karger Ferdinánd ezredes dandárját veszi át (december 31.), 1849 februárjában már hadosztályparancsnok, bár a hadügyminisztérium csak május 6-án nevezi ki ezredesnek. Bátorságára jellemző, hogy amikor a császári-királyi csapatok február 26-án megszállták az aldebrői erdőt (kápolnai csata), az éjszaka folyamán egy huszár járőr élén személyesen lovagolt vissza Kápolnára. Részt vett a hatvani, majd a nagysallói csatában is. Gáspár András tábornok lemondása után Görgei utasítására átveszi a VII. hadtest vezetését. Június 7-én nevezik ki tábornokká. A nyári hadjáratban Klapka György alárendeltségében sokszoros túlerő ellen vezette biztonságos helyre rá bízott csapatait, részt vett a komáromi csatában is. A nyári visszavonuláskor mint utóvéd ragyogóan helytállt csapatával. Görgei megbízásából Frolov orosz tábornoknál járt a fegyverletétel ügyében. Bízott abban, hogy a feltétel nélküli megadás a túlerővel szemben nem hoz súlyos büntetéseket.
Az oroszok augusztus 23-án adták át a császári hatóságoknak. Azt remélte, hogy az oroszok közbelépnek, és nem hagyják kivégezni az elítélteket. Karl Ernst törzshadbíró és Johann Moser császári ezredes kegyelemre terjesztette fel őt és három társát. Hiába. Útban a bitófa felé Poeltenberg így szólt társaihoz: „Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni!” Mielőtt végrehajtották volna az ítéletet, egypercnyi halasztást kért, Damjanichhoz lépett és megszorította a kezét. „Isten veled, barátom!” – mondta Damjanich, és megcsókolta. Franz Bott, a tizenhárom aradi hóhérja végzett vele, elsőként akasztotta fel a kötél általi halálra ítéltek közül.
„A hóhér a kötelet a nyakára teszi, s vasszögre ráhurkolja. Egyik pribék kikapja a zsámolyt Poeltenberg alól, a másik kettő teljes erővel húzza lefelé két karját, és rákapaszkodik, hogy kinyújtsák a felakasztott testet. A hóhér erőlködik, hogy az áldozat nyakát kitörje, azonban Poeltenbergnek igen izmos bikanyaka volt, s a hóhér sokáig vesződött, míg végre célt ért. A vértanú haláltusája hosszú és szörnyű volt, s Tichy őrnagy kárörömmel nézte az első akasztást.” (Baló Béni református lelkész visszaemlékezése)
Ernst Poelt Ritter von Poeltenberg a magyar tisztek gyanakvása ellenére, feledve sérelmeit, a magyar szabadságharc ügye, célja mellett haláláig kitartott.
