a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: szabói
Remek ötletnek tartom az EMI sorozatát, három cédén hallható egy-egy zeneszerző legfontosabb műveinek válogatása, vagy például az ismert csellóversenyekkel ismerkedhetünk, most Sosztakovics versenyművei jelentek meg. Sosztakovics életművén végighúzódik a műfaj, az elsőt 1933-ban, az utolsót 1967-ben komponálta. Ha rászánjuk az időt és keletkezési sorrendben is meghallgatjuk a koncerteket, a zeneszerzői kifejezőeszközök változására is választ kapunk. Hogy Sosztakovics remek szerző, kiderül a hat versenyműből és a g-moll zongoraötösből.
Dmitrij Sosztakovics – bár egy ideig a rendszer kegyeltje volt, tizenegy évesen Forradalmi szimfóniát írt a csodagyerek, tizennyolc évesen I. szimfóniája világhírű lett – egyedi hangját talán a pesszimizmus szóval fejezhetjük ki. A végtelen reménytelenség, csüggedés, a hit elvesztése szól ki a művei nagy részéből. Ez már az I. zongoraversenyében (c-moll, Op. 35.) is jelentkezik, bár itt a rendkívüli humor, a csillogás, a meglepő fordulatok – a trombita sokszor triviális megszólalása, Muszorgszkij és Csajkovszkij dallamai (Egy éj a kopár hegyen, Vonósszerenád), a Petruska banális fordulataira emlékeztető dallamtöredékek – tömkelege adja a zene változatosságát, a talán túl hosszú, de gyönyörű második tétel ellenére. A Zongoraverseny (zongorára, trombitára és vonós zenekarra) szélső tételei előrevetítik az őrületig fokozódó vágtát, az ördögi forgást, mely annyira jellemző darabjaira. Az első tétel pajkos humora, a paródiák, a váratlan megoldások, a negyedik, Allegro con brio tétel vonós tizenhatodjai, a trombita pár hangos fanfárjai egyedi ízt kölcsönöznek a műnek.
A II. zongoraversenyt (F-dúr, Op. 102.) fiának, Makszim Dmitrijevics Sosztakovicsnak ajánlotta. Az első tétel különféle témái, különösen az induló jellegű jól megfogott, a harmadik tétel kisdobpergései, a zongora motorikus futamai, az ütemváltások, a jól adagolt hemiolák teszik szerethetővé a művet és a felvételt. A második, Andante, szordinált vonósok által kísért tétel annyira érzelmes, személyes hangvételű, hogy csodálkozom, miért is nem fedezték föl a filmekhez. A zongoraszólista mindkét versenyműben az orosz származású Mikhail Rudy, játéka tetszetős, bár helyenként steril, a zongoraszóló lehetett volna helyenként oroszosan vaskosabb. A trombitaszólót Ole Edvard Antonsen játszotta a c-moll zongoraversenyben, karakán ritmikával, sokszor szőrös hangon, talán a felvétel hibája? Mindkét koncertet Mariss Jansons vezényletével halljuk, az elsőt a Berlini Filharmonikusok, a másodikat a London Philharmonic Orchestra játssza, a művek minden szépségét kiemelve.
Az 1940-ben keletkezett öttételes g-moll zongoraötös (Op. 57.) jóval nagyobb sikert aratott a zongoraversenyeknél, a zongoraszólamot a szerző játszotta. A rövid, zengő Prelude átvezet a vonósok által piano, majdnem vibratomentesen indított Fúga tételbe. A zongora belépése után a tétel önmagát gerjeszti, nagyszerű ívet ad lecsendesült záró résszel. A Scherzo igazi, vaskos, humoros, helyenként szarkasztikus, a Fúga ellentéte: olyan életerő, vidámság, néha közönségesség árad belőle, hogy csak na, a vége nem frappánsan száll el, hanem jó erősen sulykolva, hogy itt a befejezés. Az Intermezzo bús-borongós elemeivel és a Finale szinte gyermekien egyszerű, sokszor gyengéd, néha erőteljesebb – a col legno, forték miatt – dallamával oldja fel az előző tételek feszítését. A Nash Ensemble tagjainak neve nem szerepel – vajon a zongorista is tag? – a remek előadást így csak egy névnek, nem személyeknek tudjuk megköszönni.
Sosztakovics I. csellóversenye (Esz-dúr, Op. 107.) a hangszeren játszók számára az egyik legkedvesebb. Karakterei a csellóirodalomban egyedülállóak, nem a szép csellóhang dominál, a zenekari anyag rendkívül változatos. Az első tétel négyhangos, az alsó régióban megszólaló témája makacsul visszatér, egyre magasabban, zord hangzás borul rá az Allegrettóra. Nem vidám zene ez, csak a legritkább pillanatokban tud örülni a zeneszerző az életnek, olyankor viszont mindent elsöprően. Érdekes hangzást eredményez a kürt és cselló két különféle dallamának – és hangszínének keveredése. A szinte tehetetlenséget megjelenítő tétel után a reménytelenség, és azért a fel-felsejlő bizakodás szól a csellón, a vonósokon és a szólókon, a középrész vehemensebb, egész zenekart foglalkoztató, majd a visszatérés az éteri hangokat – a cselló flageolet-jei, a cseleszta egyszólamú dallama felelgetnek -hozza. A III., Cadenza tétel folytatja a melankolikus és nagyon személyes érzelemvilág kibontását, egy szinte dühös allegrettóba, majd allegróba torkollva. Az 1973-as felvételen Paul Tortelier a két középső tételt gyönyörűen játssza, éneklően, szélesen, a szélsőkben helyenként lehetne (mindenre) elszántabb a megformálás. A záró tételt a szarkasztikus klarinét-oboa dallam (kis tercek egymásutánja, hangonként lejjebb indítva), a piccolo visításai és a néha vásári csinnadratta mellett a nyitó tétel többször felhangzó témája jellemzi. Tortelier inkább a graciőz megoldások híve, a vadság nem lételeme, talán a sosztakovicsi zene keménysége, brutális fájdalma a gyorsabb részeknél kevésbé fogta meg (Bornemouth Symphony Orchestra, vezényel Paavo Berglund).
A II. csellóverseny (G-dúr, Op. 126.) egészen más hangulatokat hoz, a nyitó Largo a sejtelmes, éjjelizene-szerű karaktert, később a ritmikus, de a gyors kromatika miatt is érdekes zenei anyagot hangsúlyozza. A fenyegető, bősz hangulatot az üstdob hatalmas ütései, a fagott és kontrafagott baljós hangzása jelzi a kvázi visszatérés előtt. A tétel az I. csellóverseny első tételével a kürtszólók miatt, az I. hegedűverseny szintén első tételével a notturnozene miatt rokonságban van. Az ártatlanul induló Scherzo rendkívül ritmikus, az ütőhangszerek használata (xilofon, üstdobütések), a kürt újra, a glissandók, a hárfa teszik jellegzetessé a rendkívül izgalmas, helyenként kaján tételt, mely után attacca kapcsolódik a következő, egészen új és különleges hangzással: két abszurd fanfárdallamot fújó, ágáló kürt a kisdob pergésének kísérete mellett készíti elő a szólócselló szintén fanfárszerű dallamát, melyet a kisdob pergése tesz szarkasztikussá, kissé vásárivá.
Truls Mork csellószólójának minden pillanata nagyszerű: gazdag, dús hangzás, nagyon ritmikus játékmód. Nem fukarkodik a karakterek ábrázolásával, a dinamikai síkokkal. A pillanatnyi hangulatokat úgy tudja megragadni lényegüknél fogva, hogy szájtátva hallgatja az ember, a pillanatnyi megtorpanások, a témakiemelések mindig jelezve vannak egy új hangszínnel, más dinamikai síkkal. A lassú részeket rendkívüli érzékenységgel tölti ki Truls Mork. AZ LPO Mariss Jansons vezetésével a csellószólista partnere, a versenymű róluk is szól.
A lemez másik legjobb felvétele az I. hegedűverseny. A David Ojsztrahnak ajánlott, 1948 márciusában befejezett a-moll koncert (Op. 77., később Op. 99.) Nocturne tétele gyönyörű, a hangzásvilág ötvözi a bartóki éjjeli zenét, a Sosztakovicsra oly jellemző kilátástalanságot. A Scherzo tétel frenetikus, elemi ritmikája, vad tánca zsidó dallamokat rejt, szinte diabolikus. A Passacaglia visszakanyarodás a múltba, már címadásával is, hangzásvilágával oda vezet.
A művet csak Sztálin halála után két évvel, 1955 októberében mutathatták be Ojsztrah szólójával, Sosztakovicsot korábban formalista zeneszerzőnek kiáltották ki, gyorsan ment ez abban az időben. Az 1972-ben, Londonban készült felvételen Ojsztrah játszik, a New Philharmonic Orchestrát Makszim Sosztakovics, a szerző fia vezényli, hitelesebb szólistát nem, karmestert is csak egyet találnánk. Ojsztrah elementáris erővel, a Nocturne-t gyönyörű, de fájdalmas, esetenként rezignált hangon játssza, a Passacaglia szinte túlcsordul, a tétel részét képező Cadenza kiválóan felépített zeneileg, a hármashangzat-felbontástól kezdve az egyre fokozódó vadságig. A Burlesque színessége, egzotikus dallam(töredék)világa igazi orosz virtust mutat be, kiváló az előadás, minden egyes meghallgatásakor újabb és újabb csodákat találunk.
Az 1967-es II., cisz-moll (Op. 129.) hegedűverseny kacérkodik a szeriális zenével, a nyitó tétel nyílt vádaskodás, a kürtszóló itt is jelentőséget kap, hol fanfárszerű – a hegedűszóló is –, hol szinte pasztorális, hol egészen más hangulatú dallamot hoz, mit a hegedű. A kamarazenei hatások talán ebben a versenyműben jelentkeznek a legkiemeltebben.
Dmitrij Sitkovetsky játéka gyönyörű, a versenyműben jóval több magas hang szerepel a szólóban, mint az I. hegedűversenyben. Kristálytiszták a valószínűtlenül magas hangok, szépen csengenek, nincsenek mellékzörejek, a hegedű is valószínűleg pedigrés. Sitkovetsky gazdag tónussal, érzékeny karakterváltásokkal, az orosz iskola előnyeit felhasználva játszik. Kitűnően elkapta a harmadik tétel allegrójának kettős témáját, a játékosságot és az ebből átcsapó vadságot. A BBC Symphony Orchestra nagyszerű, egészet finom részletekre is odafigyelnek. Sir Andrew Davis ráérzett a versenymű lényegére, a szinte gyermeki játékosság, a kecses dallamtöredékek, a szilajság megfogása és kordában tartása rendkívül jó.
Ezt a kiadványt ne hagyjuk ki!
Dmitri Shostakovich (1906–1975)
The Concerto Album
CD 1
Piano Concerto No.1 in C minor, op.35 (1933) [22:56]
Piano Concerto No.2 in F, op.102 (1957) [19:33]
Piano Quintet in G minor, op.57 (1940) [31:50]
CD 2
Cello Concerto No.1 in E flat, op.107 (1959) [29:32]
Violin Concerto No.1 in A minor, op.99 (1948) [35:50]
CD 3
Cello Concerto No.2 in G, op.126 (1966) [35:43]
Violin Concerto No.2 in C# minor, op.129 (1967) [30:19]
EMI Classics , 5094282, 3 CD
