a papiruszportal.hu archívumából [2005]
Szerző: Mika Róbert
Amikor én még kissrác voltam… azaz kicsit talán nagyobbacska, társaimmal együtt a progresszív zenekarok közül finnyásan megválogattuk, mit hallgatunk. A favoritok mindenképpen az angolszász nyelvterületről kerültek ki, csak néha fogadtunk be olyan, például német, de angolul éneklő együttest, mint az Eloy. Kelet-Európából – a magyar zenekarokon kívül – csak a (cseh)szlovák Collegium Musicum és a lengyel SBB (Silesian Blues Band) jöhetett szóba.
Silesian Blues Band
Ők is nehezen találtak utat maguknak, olyan, számunkra kimondhatatlan névvel, mint Józef Skrzek basszusgitáros és billentyűs, aki az együttest 1971-ben alapította. Az igazsághoz tartozik, hogy akkor is, és később, pár évtized múlva, amikor újra meghallgattam, fenntartásaim voltak zenéjükkel szemben. Bevallom, hogy mint régen, most is csak az első három lemezüket hallgattam meg, életútjukat, zenéjük alakulását nem követhettem nyomon. Így aztán nem kis meglepetést okoztak.
Pedig Lajos barátom, aki a progresszív zenei irányzatokban jóval jártasabb, mint én, előre figyelmeztetett, megcsóválva fejét, amikor elmondtam kétségeimet.
Az A38 Hajóra már este nyolc órára invitáltak minket, de maga a koncert csak kilenc után kezdődött el. Legalább előtte visszaidézhettük a hetvenes évek rocklegendáit, és némi betekintést nyerhettem az SBB történelmébe. Mert ennek az együttesnek már közel 35 éves története van, bármilyen hihetetlen számomra.
Nem kevesen gyűltünk össze a hajó belsejébe, szerencsére sikerült egy elfogadható helyet találnom az első sorban.
És milyen jól tettem. Amit láttam és hallottam igazi élmény volt, igazi csemege. Besétáltak a színpadra, ki-ki felvette hangszerét, illetve leült a dobokhoz, és elkezdtek zenélni. Képzeljenek el egy futamot úgy, hogy Antymos Apostolis sarkáról elindul egy dallam, át a talpon a nagylábujjig, lazán rúgózva fel a csípőig, majd a szívtől erőre kapva a kézen át megszólaltatja a húrokat. Az egész egy finom és nagyon kellemes életérzés, számunkra is, és úgy gondolom, Apostolisnak is. Katartikus állapot, szinte légies. És közben dübörög a blues.
Ez igen! Nem túlzás, a közönség tombolt! Az első szám megadta az alaphangot, és az élvezetek csak fokozódtak. Kis intermezzo következett, Skrzek gitárján az egyik húr elpattant a dübörgésben. Némi átszervezés, ami rutinosan csak pár másodperc – gitár el egy roaddal, lehet újra húrozni és behangolni –, és máris a billentyűzet „ránt″.
Elmesélni sem lehet, mi történt a színpadon. Fergeteges dobszólók: Paul Wertico végig szinte transzban. Csatlakozik hozzá Apostolis, hogy ketten keverjenek egy fergeteges ritmusőrületet. Ritkán hallható gitárszóló a dupla nyakú gitáron. Az egész egy álom.
Mondanom sem kell, a közönség nem ereszti őket, még egy utolsó számot követel. A végig átszellemülten mosolygó Apostolis ez egyszer komollyá válik. Nem értem, miről énekelnek, miről szól a lassú tempójú szám, csak sejtem.
Összegezve a látottakat, életem egyik legjobb koncertjén vehettem részt, köszönet ezért a szervezőknek és természetesen az örökifjú SBB-nek.
Fenntartásaim az enyészeté.
After Cry
Úgy tűnik, ez a nap számomra a meglepetések napja volt. Ahogy az SBB-nél, az After Crying esetében is félműveltnek éreztem magam, hiszen csak az első két lemezüket hallgattam meg valamikor. Barátom újfent felhívta a figyelmet, hogy ne próbáljam megítélni az együttest az általam ismert dolgokból. És én tiszta lapot nyitottam a magyar zenekarnak.
Nem bántam meg. A csapat hat taggal vett részt a koncerten, ezt azért érdemes megjegyezni, mert sokszor tucatnál is többen zenélhetnek a színpadon, ha az élet úgy hozza. Illetve heten, hiszen a fuvola a technikusi bokszból szólalt meg. Az együttes olyan hangszereket is használ, ami nem szokványos a rockzenében. Az említett fuvola mellett olyan instrumentumok is előkerültek a műsorban, mint a trombita és a cselló. A zenészeken látszott, hogy igen jól képzett, kreatív zenészek. A műsor valóban műsor volt, a számok közötti átvezető szövegek (köztük ismert költők versei) biztosították, hogy a hangulati elemek elérjék hatásukat. Szinte sajnáltam, hogy csak 11-kor léphettek színpadra, ráadásul a csúcsteljesítményt nyújtó SBB után. De nem okoztak csalódást.
A magukat nem véletlenül „overground″ zenekarként aposztrofált csapat nagyon jó benyomást keltett, mind együttesként, mind egyénileg. Anélkül, hogy kicsinyíteném a többiek érdemét, hiszen valóban egy igazi csapatot láthattunk a színpadon, külön kiemelném Bátky-Valentin Zoltán énekes teljesítményét és Pejtsik Péter frenetikus csellószólóját, igazi meglepetésként hatott. A váltások pazarul sikerültek, és annak ellenére, hogy a tagok immáron évtizedek óta folyamatosan cserélődtek, az összeszokottság érzetét keltették.
Az After Crying hallatán, úgy gondolom, nemcsak a kelet-európai progresszív rockot kell más szemmel néznem, hanem át kell értékelnem a hazai együttesekkel szemben érzett bizalmatlanságomat is.
