Kiből lesz az olvasó? 4.
a papiruszportal.hu archívumából [2006]
Szerző: Bokányi Péter
Időről időre riasztó adatok látnak napvilágot a hazai olvasás helyzetéről: a legutóbbi felmérés szerint a magyar, elvileg az olvasáshoz szükséges kompetenciákkal rendelkező lakosság 40 százaléka vallja magát olvasónak (a kutatást végzők azt tekintik annak, aki egy esztendőben egy könyvet elolvas), ugyanez az arány 2000-ben még 52 százalék volt. Az olvasás a legkedveltebb szabadidős tevékenységek 25-ös listáján a 20. helyen áll jelenleg, három évtizeddel ezelőtt még listavezető volt (az adatok a HUNRA felméréséből származnak, Könyvhét, 2006. augusztus).
Az olvasói szokások világszerte átalakulóban vannak, s ez az átalakulás a szépirodalom rovására történik a jelek szerint. Az olvasáskutatók különbséget tesznek a szépirodalmi művek megismerését célzó élményszerző, illetve az információszerzésre törekvő olvasás közt, utóbbi az, amely, ha nem is növekszik, de legalábbis lassabban csökken, szemben az élményszerző olvasással, ami radikális csökkenést mutat. Igazolhatja ezt számunkra a Nagy Könyv kampány végeredménye is: Magyarország legnépszerűbb könyve egy olyan iskolai kötelező olvasmány lett, amelyről gyakorló általános iskolai tanárok jól tudják, gyermekeink egyáltalán nem szívesen olvassák, a jelek szerint a Nagy Könyvre szavazóknak pedig ez volt az utolsó olvasmányélménye…
Valóban ennyire drámai-e a helyzet? A tényekkel nem óhajtunk vitatkozni, inkább csak néhány olyan jelenségen elgondolkozni, ami azt mutatja, a helyzet rossz, de egyáltalán nem reménytelen. Ha végignézzük a kutatások nyomán keletkezett könyvnépszerűségi, szerző-népszerűségi listákat, meglepő adatokat láthatunk. A legnépszerűbb magyar regény tehát Gárdonyi halhatatlanja, egy olyan regény, ami mainapság légüres térben létezik: a gyerekek nem szívesen olvassák, a felnőttek pedig elolvasták esetleg gyermekkorukban, de alig hihető, hogy az olvasók jó része azóta kezébe vette. A napokban került e sorok írójának a kezébe az egri Esterházy Károly Főiskola hallgatóinak egy felmérése 10–14 éves gyerekek olvasási szokásairól: akár hiszik, akár nem, a felmérés szerint az első tíz legnépszerűbb olvasmány közt – igaz, csak tizedikként – ott szerepel az Iliász. S a legutóbbi: az augusztus 7. és 10. közt Budapesten rendezett IRA- (Nemzetközi Olvasási Társaság) konferencia nyomán napvilágot látott 2000-ben készült lista szerint a legkedveltebb magyar író Jókai Mór, az első tízben pedig ott van Mikszáth, Petőfi, Gárdonyi Géza is. Hol itt a baj? – kérdezhetnénk, a válasz pedig – attól tartok – roppant egyszerű: mindez sajnos nem igaz. A válaszadók – a kutatók ezt jól tudják – nem feltétlenül őszinték, a válaszokat a kutatói és egyéb elvárások is formálják, s még valami: a belénk nevelt, nevelődött sznobizmus olvasmányainkkal kapcsolatban. Nem szívesen valljuk be, hogy bizony nyaralásra nem Odüsszeiát viszünk magunkkal, hanem több kötet krimit, mint ahogy azt sem, hogy elalvás előtt sem görög drámákat szoktunk általában olvasgatni, hanem valamit, ami csak és kizárólag a kikapcsolódást, az ilyen értelmű élményszerzést szolgálja.
Az elmúlt évtizedben gombamód megszaporodott és jórészt a lektűrre szakosodott kiadók közül nemigen halt éhen egy sem, sőt van, amelyik lassan vezető kiadóvá válik. Emlékezhetünk a 90-es években tömegesen megjelent romantikus regényfüzetekre, és napjainkban is megéri a kiadónak díszkiadásban újra megjelentetni egynémely népszerű és termékeny kortárs lektűrszerzők munkáit, s lehet „illusztrált díszkiadást” kiadni Dan Brown regényéből. Kinek, ha nincsenek olvasók?
A valós olvasási szokások ilyen értelmű elhallgatása sajnos nem kizárólag a felnőttekre igaz. Gyermekeink sem szívesen „vallják be” sem társaiknak, s főleg nem tanítóiknak, tanáraiknak, hogy szívesen nyúlnak életkoruknak és 2006-nak megfelelő szórakoztató regényekhez, de egy év alatt sem bírnak megküzdeni az Egri csillagok olvasásával – szégyellik, mivel úgy tudják, csak az az olvasó, aki nap mint nap a világirodalom klasszikusaival ébred és fekszik.
A közelmúltban a Berzsenyi Dániel Könyvtár olvasószolgálati pultjánál egy édesapa búsongott előttem: 13 esztendős kislánya egész nyáron át falja a kislányregényeket, a levegőre is alig lehet kizavarni, bezzeg a nyárra rendelt iskolai kötelező olvasmány olvasatlan hever a sarokban. Hát igen, ezt a kislány az iskolában aligha fogja bevallani, esetleg elolvassa a Kötelezők röviden című kiadvány vonatkozó fejezetét, hogy aztán egy olvasáskutató kérdésére piruló arccal azt válaszolhassa: kedvenc írója Móricz Zsigmond, regénye pedig a Légy jó mindhalálig! Valóban ez a cél? Persze hogy nem, mint ahogy természetesen az sem, hogy gyermekeink szórakoztató irodalmat olvassanak kizárólag. Viszont – s ezt mindannyian, tanárok, kutatók – jól tudjuk, a szórakoztató irodalom adott esetben ugródeszka lehet: olvasása nem riasztja el gyermekeinket, hanem hozzászoktat az élményszerző olvasáshoz, szükségletté teheti azt. A remekmű, a „magas irodalom” többek közt attól az, ami, hogy szakít bizonyos műfaji konvenciókkal, túlírt és túltelített sémákkal – soha nem értheti meg ezt az, aki nem találkozott a lektűrben élő és netán közhelyessé vált szituációkkal, cselekménymodellekkel. Mennyivel több színt kaphatna a Don Quijote, ha ismernénk a ponyván árult lovagregényeket, s ad absurdum meglehet, Flaubert Bovarynéját is máshogy, netán könnyebben olvassa és érti az, aki szívesen olvasta a 90-es évek romantikus regényfüzeteit.
Régi nóta tanári, kutatói körökben azt az igényt emlegetni, hogy vizsgáljuk felül iskolai kötelező olvasmányainkat. Nem egy közülük immáron 50 éve szerepel a tantervekben, a tanárok pedig a hagyományok tisztelete miatt nem szívesen módosítják a listát; azt a listát, amely így nem egy esetben fordítva hat: nemhogy segítené, de – meglehet – egyenesen gátolja az olvasóvá nevelés fontos és elhagyhatatlan célját.
„Ha csak teheted, élj mindig úgy, hogy az emberi szellem kristályba fagyott remekműveinek egyikét mindennap megszemléld, s ha néhány pillanatra is!” – írja Márai Sándor a Füves könyvben. Olyan tanács ez, ami erőfeszítés nélkül követhető: annak, aki felkészült arra, hogy a remekművekkel találkozhasson, akit hozzászoktattak az esetlegesen kevésbé remekek ahhoz, hogy művekkel találkozzanak.
Hagyjuk tehát olvasni nyugodt lelkiismerettel egymást és gyermekeinket! Engedjük, hogy Olvasóknak érezzék magukat lektűrt forgatva is, s bízzunk benne: igazabbak lesznek legkedveltebb íróink, regényeink listái, s a szórakoztató irodalom – megfelelő tanári, szülői stb. irányítással – eljuttat a remekművekhez.
Az írás a Vas Népe augusztus 26-i számában jelent meg.
