Az operaház csillagai
a papiruszportal.hu archívumából [2010]
Szerző: Lehotka Ildikó
A 125 éves Opera történetében voltak nagy korszakok, olyan művészekkel, akik világhírűvé váltak vagy válhattak volna, ha engedték volna őket megmérettetni külföldön. Az 1925-től kezdődő, tíz évig tartó időszakot nevezhetjük hagyományosan az első aranykornak – olvasom a Hungaroton kiadványának füzetében, a színház élén ekkor Radnai Miklós zeneszerző állt. A következő tíz év szinte a II. világháború kezdetéig tartott, Márkus László nevét kell említeni mint vezetőt. A háború után Tóth Aladár került az intézmény élére, akinek sikerült megnyernie Otto Klemperert, a világhírű karmestert a színház élére. A „második aranykor” 1956-ig tartott, Tóth kényszerű távozásáig.
A Hungaroton egy négyrészes lemezsorozatot tervezett, Az operaház csillagai címmel. A második cédén 18 énekest hallhatunk, a válogatást Kertész Iván készítette. Talán a legnehezebb dolog egy válogatáslemez összeállítása, melyik énekes kerüljön be, és mit énekeljen. Élő felvétel vagy stúdiókörülmények közt készült szerepeljen a lemezen? Milyen intervallum alapján lenne célszerű a válogatás, a nemek aránya egyenlő legyen-e, vagy célszerűbb például csak a szopránok felvételeit sorakoztatni? Ha kiválasztattak az énekesek, milyen áriát énekeljenek? Sorolhatnánk napestig a kitételeket, de az biztos, hogy sok szempontból lehet tehát egy válogatáscédét szerkeszteni, és minden esetben lesz olyan felvétel, ami nem illik a sorozatba, vagy olyan szempontrendszer(ek) szerint készült a válogatás, ami nem mindenki ízlésének felel meg.
Az új lemezt örömmel hallgatja az ember, hiszen a legnagyobb énekesek szerepelnek rajta, és egyfajta lenyomatot ad az operaház múltjáról. Az áriák válogatása ellen sincs kifogásunk, négy Verdi-, három Mozart- és Wagner-, két Muszorgszkij-, egy-egy Erkel-, Leoncavallo-, Offenbach-, Bizet-, Puccini-, Borogyin-áriát hallhatunk, ezek ismert részletek. Kakukktojásként szerepel Erkel Bank bánjából Gertrudis és Bánk kettőse a második felvonásból. XX. századi és barokk részlet nem szerepel a lemezen, de ez legyen a legnagyobb gondunk. Ha már az Opera ünnepléséről szólunk, talán szerencsés lett volna, ha mindegyik áriát előadáson rögzítették volna, vagy egyiket sem.
A felvételek minősége is vegyes, manapság már kitűnően fel lehet javítani a minőséget, megszüntetni a sercegést, a magas hangokat jobban ki lehet szűrni.
Az operaház három korszakát említi Herke Péter a lemezhez tartozó füzetben, a felvételek időpontját nézve nem egy korszakra összpontosítottak a szerkesztéskor, éppúgy szerepel a nagyszerű Szabó Lujza 1931-es felvétele, mint Jámbor Lászlóé 1966-ból. Amit nagyobb, sőt nagy problémának tartok: az énekesek felvételei közt vannak olyanok, melyek nem a legjobb pillanatot rögzítik: Koréh Endre felvételei közt biztosan létezik olyan magyar is, mely valóban tükrözi az énekes nagyságát, Takács Paula néha kissé felülintonál. Nem hasonlítható össze az áriák nehézségi foka sem, Márfa dala kevésbé mutatós, mint egy virtuóz ária.
Számomra a nagy felfedezés Szabó Lujza volt, fantasztikus koloratúráit élvezhetjük a lemez nyitó számán, ami a legrégebbi felvétel. A drasztikus fogyókúrába fiatalon belehalt énekesnő hegedűsként kezdte pályáját, egy újpesti moziban játszott, hogy tudja fizetni az énektanulmányait. A koloratúráknák maradva lehengerlő Takács Paula virtuozitása, Gyurkovics Mária Olympiája vagy Orosz Júlia Bajazzók-beli Madárdala csodálatos. Óriási hangokat is hallunk, a vasesztergályosból lett énekes, Fodor János basszbaritonja, Rigó Magda szopránja felejthetetlen. A nagy hangok mellett a nagyszerű pianók is feltűnnek, mikor Osváth Júliát vagy Udvardy Tibort hallgatjuk. Tiszay Magda kifejezően énekli bársonyos altján Márfa strofikus dalát, de szívesen vettem volna, ha valami izgalmasabbat kapunk.
A felvételek többségén az Operaház zenekara működik közre, megbízhatóan nagyon szép hangszerszólókkal. Meglepő az a pongyolaság, tempókülönbség, ami az egyik Klemperer által vezényelt részletben hallható: már a néhány ütemnyi bevezetésben sleppelnek, később teljesen más tempókat vesz a zenekar, abszolút figyelmen kívül hagyva az énekest.
A kísérőfüzetben képek is vannak, szám szerint öt, mely Verdi Otellójának különböző évekből való színpadképét mutatja. Fekete-fehérben. Az énekesekről egyetlen kép sincs, úgy gondolom, hogy ez a legkevesebb, amivel megemlékeznek a művészekre. Ilyenre is érdemes odafigyelni, ha egy nagy érdeklődésre számot tartó sorozatot készítenek. Mert úgy gondolom, hogy sokan veszik meg a lemezeket, olyanok is, akik nem kifejezetten operarajongók, sőt, a külföldi operalátogatók szívesen áldoznak rá.
Opera 125 – 1884–2009
Az operaház csillagai Vol. 1/4.
Stars of the Hungarian Opera Vol. 1/4.
Hungaroton, 2009
