János vitéz II. a Nemzetiben

A dalmű hattyúdala?

a papiruszportal.hu archívumából [2009]

Szerző: PP

Kell némi bátorság ahhoz, hogy 2009-ben egy színház műsorra tűzzön egy több mint százéves darabot, ráadásul egy olyan operettet/dalművet, amelyet a legtöbbször játszottak hazánkban. Mindezt a trendi nyugati musicalek idején. Május elején néztem meg a Kacsoh Pongrác – Heltai Jenő –Bakonyi Károly-féle János vitézt a II. szereposztásban. A mű jónak ígérkezett arra is, hogy az új Nemzeti Színházt (új igazgató, koncepció, arculatváltás stb.) is reprezentálja, hiszen épp az igazgató állította színre.

János vitéz 1.0

1904. november 18-án mutatták be először a Király Színházban [a Király utcában nyílt 1903 novemberében Beöthy László igazgatásával, nem kis mértékben Fedák Sári népszerűségére alapozva – befogadóképessége 1251 fő volt] ifjabb Bokor József rendezésében. János vitézt Fedák Sári, Iluskát Medgyaszay Vilma alakította. A 100. előadása 1905. február 17-én volt. „…a Fedák Sári jókedvű Kukoricza Jancsija és Medgyaszay Vilma kalászhaju, búzavirágszemű Iluskája, mindezek együtt chef d’ovret [remekmű] alkottak…” (Pest Napló)

János vitéz 2009.2
„1904-es bemutatása a magyar öntudat ápolására való igényt elégítette ki – olvassuk a színház ajánlójában –, dalárdák, óvodák, iskolák, színkörök azóta játsszák.” A Monarchia idején, amikor az önálló, magyar nyelven irányított hadseregért szívós politikai küzdelem folyt, természetesen dagasztotta a honfiúi és honleányi keblet minden értelemben Fedák Sári és Medgyaszay Vilma játéka. Petőfi népszerű János vitéze hazafias köntösben, ünnepelt sztárokkal kirobbanó sikert hozott. Számos olyan hét volt, amikor a Király Színházban mindennap ez a mű ment.
A rendező-igazgató Alföldi Róbertnek sokkal nehezebb feladat jutott, hogy a 2009. január 16–17-i bemutatókra a művet egy kissé leporolja, átszabja, hiszen a csillogó-villogó trendi musicalek világában elég nehéz felvenni a versenyt egy százéves, a mai korban nem minden részében aktuális (és akkor még finoman fogalmaztam) darabbal. A paródiáját nyilván jóval könnyebb lett volna színre vinni, s parodisztikus elemeket tűztek is az előadásba. A lecke tehát fel volt adva: a legutóbbi évadértékelő és az újat bemutató sajtótájékoztatón hangzott el újra az új vezetés azon, pályázatba foglalt vállalása, miszerint „a Nemzeti Színház fontos feladatának tartja a színház hagyományainak megőrzését és életben tartását, ugyanakkor azon előadások továbbjátszását, melyek művészi értéket képviselnek és gazdagítják a repertoárt”, illetve egy „nyitott szellemiségű, kíváncsiságot mutató és kíváncsiságot ébresztő színház megteremtését és működtetését” szeretné elérni. Lüktető, modern előadást kellett faragni a János vitézből, úgy, hogy azért még rá lehessen ismerni (legalábbis eleinte). És mindenki beletett apait-anyait a színészektől a zenekarig. Érdekes jelmezbeli és díszletötleteket láthattunk (pl. metrójelenet a harmadik felvonásban, a ki-be kapcsolható világító sarkú cipellők mindent vittek, mint a győztes a valóságshow-ban). Az első jelenet pikáns indítása a nyalka huszárokkal és a velük hempergő lányokkal még csak-csak követte az eredeti művet, bár a kilyukasztott zászló nekem soknak tűnt, Pilátus-Credo. Persze nehéz manapság hazafias-katonás mentalitású művel sikert elérni, még ha alaposan átdolgozott is (a kötelező sorkatonai szolgálat megszüntetése óta természetszerűleg a fiatalok jó részétől a katonásdi olyan távol van, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől).

Az eredeti történetszál mára duplán délibábos vonala pedig – a magyar huszárok kisegítik a kutyaszorítóba került franciákat; ez Trianonnal francia részről, az országzsugorításokkal pedig magyar részről kapott gellert – igazi kihívássá teszi a rendezést. Jobb- (pl. gumicsónak a patakban) rosszabb ötleteket, dramaturgiai gegeket („ne pattogj, Kukorica”, szerencsére popcorn nem volt; a rosszra egy politikai kiszólás a példa: „monyon le” stb.) már az első két felvonásban is csöpögtetett apránként az előadás, de a rendező a harmadikban mutatta meg a foga fehérjét, szerintem ezért rendezte meg.
Nála Tündérország a mai rögvalóság, show nélkül – kizárólag a díszlet és a jelmezek tekinthetők show-snak –, metróaluljáróban, graffitival, éjszakai pillangókkal, kilátástalansággal, Jancsi és Iluska be nem teljesült szerelmével – hol van már az első felvonás aranyló búzamezeje! Alföldit lehet bírálni ötleteiért, látásmódjáért, hordott vagy nem hordott sapkájáért, de mindig kapunk valami eredetit rendezéseivel, most az igen erős harmadik felvonást. Az eredeti operetthez képest igen jelentősen elvitte a történetet. Összességében ezúttal is egy látványos, mozgalmas, ötletdús, unalmasnak végképp nem nevezhető előadást vitt színre, amely – főként a harmadik felvonás megvalósítása kapcsán – elgondolkodtatja az embert az eredetileg egyszerű ívű történeten. A szereplők játék- és énektudásuk, felkészültségük majd maximumát adták, Tompos Kátya és Radnay Csilla pedig bizonyította, egy előadásnak egyáltalán nem árt, ha énekelni tudó, fiatal, nőies nőkre osztják Iluska és a francia királykisasszony szerepét – a nő nézők pedig ugyanígy kedvtelve élvezhetik Mátyássy Bence, Szabó Kimmel Tamás vagy Hevér Gábor alakítását.
A befektetett nem kevés energia ellenére a helyenként sziporkázó jeleneteket is produkáló művel inkább az a baj, hogy előbb-utóbb visszafordíthatatlanul idejétmúlttá válik; ahogy egy XIX. századi tragédia, mondjuk a Bánk bán kortalan lehet, a János vitéz egyre inkább korossá válik, s olyan plasztikai műtéteket kell majd elvégezni rajta, hogy lassan rá sem lehet ismerni. Ennek ellenére kíváncsi vagyok, milyen karriert fut be Alföldi rendezésében, hiszen az új rendezésnek nemcsak tucatnyi bírálója, hanem számos rajongója is akad.

János vitéz II.

Kukorica Jancsi: Mátyássy Bence
Iluska: Tompos Kátya
A gonosz mostoha: Csoma Judit
Strázsamester: Szabó Kimmel Tamás
A francia király: Bodrogi Gyula
A francia királykisasszony: Radnay Csilla m. v.
Bagó: Hevér Gábor
A falu csősze, Bartaló: Újvári Zoltán
Palást: Bernáth Bernadett, Farkas Zsuzsa
Kutya Eller Gusztáv

Írta: Bakonyi Károly
Versek: Heltai Jenő
Hangszerelés: Bogár István
Díszlettervező: Daróczi Sándor
Jelmeztervező: Gyarmathy Ágnes
Dramaturg: Vörös Róbert, Keszthelyi Kinga
Koreográfus: Gergye Krisztián
Karmester: Silló István/Reményi József

Ajánló

„A Petőfi-mű ihletettségében készült daljáték már az ősbemutatón óriási sikert aratott, és egymás után százhatvanötször játszották el. Erre a magyar színházi életben korábban nem volt példa. Alig fél szezon alatt kétszázezer néző látta az előadást, a zenés játék kottájából félmillió, szövegéből egymillió példány fogyott el. Néhány hónapon belül huszonkilenc vidéki színház vette meg a darab előadási jogát. A bemutató után sokféle árucikk jelent meg János vitéz néven: vászontípus, kalap, szivarka és fénymáz (de azóta lett belőle mézeskalács, képeskönyv, diafilm, rajzfilm és t-shirt is). A János vitéz az első magyaros témájú zenés színpadi játék, amelynek 1904-es bemutatása a magyar öntudat ápolására való igényt elégítette ki, amit a pesti polgár akkorra már a színháztól is elvárt. Dalárdák, óvodák, iskolák, színkörök azóta játsszák; nótáit énekeljük, ha sírunk, ha vigadunk.”