a papiruszportal.hu archívumából [2006]
Szerző: legéndi
Ifjúkoromban akadt kezembe először Tamási Gáspárnak a Kriterionnál megjelent könyve.* Az Ábel-trilógia olvasása után kíváncsian lapoztam fel: vajon egy újabb székely góbét ismerhetek meg a szerzőben, vagy Ábel másik arcára vetődik több fény? Bár Áronról is szó esik az életírásban, szerencsére a történet kizárólag Tamási Gáspáré, és nem is akármilyen. Az Új Palatinus Könyvesház ezt a remek „emlékezést” 2005-ben újra kiadta.
„Valahol egy messzi ösvényen apró termetű, fekete legényke lépeget felénk mezítláb. Korsó a kezében és vadon nőtt gyöngyvirág a kalapjában.” (Kányádi Sándor)
Az olvasni szerető és az alkotók életrajza iránt is érdeklődők számára valóságos kincsesbánya irodalmi nagyjaink rokonainak visszaemlékezése. Móricz Virág vagy Krúdy Mária könyveinek egy-egy története az írókat, leendő alkotókat olykor egész különleges megvilágításba helyezi. (Például „Szindbádnak” láncos-lobogós kutyájához fűződő viszonya – fittyet hányt testvére értetlenkedésére – már előrevetíti Krúdy sajátos látásmódját.**)
Nagy örömmel vettem kézbe a Palatinus gondozásában megjelent könyvet. Jólesett Kányádi mindkét előszavát újra olvasni, benne a történetet arról, hogy a „patrópuska” hogyan szólt bele a Tamási-gyerekek életébe, s döntötte el, ki legyen a gazdálkodó, s ki tanuljon tovább. Az ugratást – Kányádi Sándort sem kellett félteni –, hogy a kiadónak elfogyott a pénze, s Gáspár bácsinak még egy jobbacska tehén árával be kellene szállnia…
A kettő közül az első, jobban átgondolt és szerkesztett, ezért jobban sikerült könyvet Tamási Gáspár kevesebb mint egy év alatt vetette papírra, 1968 szeptemberében zárta le a kéziratot, a teleírt négyszáz oldalas füzetet. Érdekes történetet mesél el az első könyv végén: az előszóból kiderül, hogy nem akart üres oldalakat hagyni, ezért egy vidám macskavásárról szóló történettel töltötte mag a maradék füzetlapokat.
A könyv lapjain megelevenedik az Ábel- és más Tamási Áron-történetek színhelye, Farkaslaka, s néhány alakja is ismerősnek hat. Nagyon jó az egyéni életút megközelítése, értékelése, nyoma sincs benne a történelmi meghatározottságnak, nem kívánja a sors, a rossz politikai döntések, békediktátumok nyakába varrni saját életének nehezebb szakaszait. Tamási Gáspár világháborúban, hadifogságban is járt; többször megélte, hogy a feje fölött döntöttek arról, melyik országban éljen; gazdasági hullámvölgyeket élt át, kecmergett ki belőlük; fiatalon elhunyt felesége után nem talált megfelelő társat, s három lányát egyedül kellett kiházasítania. A sokat próbált, sok mindent megélt ember higgadt mesélése kicsit szokatlan manapság. Elgondolkodtató a sorok közül áradó bölcs világlátás, ma már az általa átélt kataklizmák tizedrésze után is pszichológushoz fordulnának, de legalábbis italhoz vagy más tudatmódosítóhoz nyúlnának nagyon sokan.
A Vadon nőtt gyöngyvirág tele van szebbnél szebb, vidám és szívet szorító életképekkel, egyes részei szociográfiának is beillenének. A „családhoz szigorú” édesapa (aki ha tehette, „leazon” ment a kocsmába), az engedékenyebb édesanya, a magázással is tisztelt báty és két, életben maradt nővére közti, ma már különösnek, távolinak tűnő hierarchia furcsa helyzeteket teremtett: a kiszolgáltatott gyermeknek meg kellett küzdenie olykor részeg apjával; a testvérek kényével-kedvével, gyerekcsínyei kimagyarázásával. Később a folyamatos önállósodás, a családról való leválás, a párválasztás kerül a középpontba. A nősülés, a gyermekszületések után pedig a családfenntartás kényszere irányítja mindennapjait. S ezen életszakaszokban sorjáznak a jobbnál jobb történetek: vásárra menetel az apával, kaszálás Áronnal, sorozás, munka a Regátban stb. Az Ábelből megismert csavaros gondolkodás, finom humor Tamási Gáspárra is jellemző, végig átszövi az emlékezést:
„Én, amikor az emberek ezerkilencszáznégyet írtak, akkor születtem itt Farkaslakán. Akkor még nem ismertem édesanyámat, sem apámat, sem testvéreimet, pedig rajtam kívül már volt öt gyermek a családban. Később azonban, amikor a család minden egyes tagját megismertem, akkor már tizenegyen voltunk…”
Színes történeteket olvashatunk érintőlegesen Tamási Áronról is. Így Gáspár első budapesti látogatásakor, amikor rácsodálkozott a nagyvárosra, különösnek találta, hogy testvére – aki az itt megszokott módon öltözködött – azt szerette volna, ha minidig az utcán folyton megcsodált, embereket meghökkentő harisnyáját hordaná.
Nagyon szép perceket szerzett a mű újraolvasása. A Palatinusnak hála, a Vadon nőtt gyöngyvirágot újra mindenki kézbe veheti, örömét lelheti benne, s könyvespolcára teheti – amint az apró termetű, fekete legényke is örömmel tűzte kalapjára legkedvesebb virágát.
- Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés két könyvben (Előszó, kiadásgondozás: Kányádi Sándor), Kriterion, Bukarest, 1983
** Krúdy Mária: Szindbád gyermekkora, Móra, Budapest, 1975
Fülszöveg
„A szerző, aki legkedvesebb virága nevét tűzte címül könyve fölé, mint az újonnan épült ház tetejére a bokrétát szokták szülőföldjén, Tamási Áron édesöccse. Ezt nem annyira a nagyobb piacosság kedvéért említem mindjárt az elején, inkább csak útbaigazításul. (…) De a név és a vér szerinti rokonságon túlmenően a szó szerinti rokonság, az egyazon szavak hasonló észjárásra valló egymáshoz illesztése is indokolja a nagy íróra való hivatkozást. Mégse gondoljon senki valami halovány utánzengőre, aki nagynevű bátyja árnyékában s annak morzsáiból élne. (…) A Múzsa vett neki egy négyszáz oldalas füzetet s azt mondta: – Na, Gáspár, ebbe írja le, amire emlékszik s amit fontosnak tart. Gáspár bácsi megszemlélte az irkát, mint az olyan földet, amelyről még nem tudja, hány véka férő, fölmérte tekintetével, talán még föl is fohászkodott abban a reményben, hogy: hátha ezzel a munkával az ő neve is valamennyi időre fennmaradna. (…) Aztán vetni kezdte betűit a valóságnak megfelelően, gondosan vigyázva arra, hogy ahol a bátyja eljárt, még egyszer be ne vesse.” (Részletek Kányádi Sándor előszavából)
A Vadon nőtt gyöngyvirág több mint két évtized után lát újra napvilágot.
Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág
Emlékezés két könyvben
Palatinus [Budapest], 2005
Kötött, 324 oldal
Felelős szerkesztő Goretity József
Tipográfia és kötésterv Neyer Éva
Tördelés, nyomás Séd Nyomda
A borító Zlatnik Zoltán fotójának felhasználásával készült
ISBN 963 9578 60 6