Szerző: Gusztáv András
Bevezetésként egy pontosítás: mi is az az egyházi zene, és milyen időszakról is lesz szó?
Nos, Európában (és így nálunk is) egyházon általában a keresztény egyházakat szokás érteni (néha a zsidót), egyházi zenén pedig azt a zenét, mely az istentiszteletekhez, liturgiához kapcsolódik, illetve kifejezetten vallásos témát dolgoz fel. Ami pedig az időt illeti: majdnem 1600 évről van szó. Azért majdnem, mert sem a záró dátum nem határozható meg pontosan, sem pedig az, mikortól is létezik keresztény egyházi zene.
Az első évszázadokról szinte semmilyen ismeretünk sincsen. Nem tudjuk, mikor is vált el a keresztény liturgia a zsidótól, és főleg, hogy mikor jelentkezett ez a zenében is. Hiszen a zene leírása sokáig nem volt egyértelmű: bár ismert több ókori próbálkozás is a zene leírására, ezek a ma emberének már nem érthetőek, nem pontosak (olykor még a zenetörténészeknek sem).
Annyit biztosan állíthatunk, hogy a keresztény istentiszteleteknek kezdettől fogva része volt a zene. Része abban az értelemben, hogy a szertartási szövegeket, imákat a pap énekelte, és a hívők is énekelve válaszoltak, illetve így imádkoztak együtt a pappal. Ez a szokás a zsidó szertartásokból eredeztethető, de jellemző volt szinte minden más vallás szertartásaira is akkoriban. Ezeknek a szövegéről, dallamáról azonban nincsenek megbízható források.
A VIII. századból származó – de egyértelműen soha nem bizonyított vagy cáfolt – vélemények szerint a VI-VII. század fordulóján regnáló I. (Nagy Szt.) Gergely pápa nevéhez fűződik az egyházi zene egységesítése. Az biztos, hogy a liturgia reformjában, egységesítésében nagy szerepe volt, ám nem tudjuk, hogy ez mennyire érintette a zenét. A ma róla gregorián éneknek nevezett egyházi zene ugyanis csak a VIII. századig követhető vissza.
Ekkortájt alakult ki az első használható zeneírási módszer, a neuma. Ez már minden hozzáértő olvasó számára egyértelmű jeleket tartalmazott, így biztosítva, hogy a leírt zenét mindenki úgy adhassa vissza, ahogyan azt a leíró, a szerző elképzelte. Később, 1025 táján Arezzói Guidó bencés szerzetes dolgozta ki a vonalrendszerű hangjegyírást. Ezt – kisebb módosításokkal – a mai napig alkalmazzák egyházi, liturgikus célokra készült könyvekben (pl. misekönyvekben) a zene leírására. Négy vonalon helyezte el a négyzetes kottafejeket, és kulcsok jelezték a hangnemet. Nem jelölte azonban a hangok hosszúságát, az ütemezést, sőt, ha több szótagon keresztül szólt ugyanaz a hang, csupán az elsőt – és olykor az utolsót -jelezte. Ám a ma is használatos ötvonalas kotta, a hangok hosszának és az ütemezésnek a jelzésével ebből alakult ki, és fejlődött a ma is használt kottaírássá.
Az egyházi zene kezdetben kizárólag egyszólamú, vokális zene volt. Nem tudjuk, mikor „törtek be” a hangszerek az egyházi zenébe, ám az bizonyos, hogy a VIII. században már léteztek templomi orgonák, és az orgona évszázadokon át egyeduralkodó volt a templomi muzsikában. Arra sincsenek megbízható adatok, mikor vált az egyházi zene többszólamúvá, csak gyanítható, hogy ugyanebben az időben kezdődött a polifónia is. A görögkeleti (ortodox) egyház zenéje ma is tisztán vokális, ám 6-12 szólamú. A polifónia kezdetben oktáv-, illetve kvintpárhuzamot jelentett csupán. Később jelentkezett a tercpárhuzam, majd a valódi, már nem pusztán párhuzamos többszólamúság.
A Gergely-féle liturgiai reform alakította ki a mise máig élő, bár némileg módosult rendjét is, és ehhez kapcsolódik a katolikus egyház misezenéje is. Giovanni Perluigi da PalestrinaEz öt állandó szövegű részből, valamint öt, a mise jellegéhez és alkalmához illő változó egységből áll. Az állandó részek a Kyrie (Uram, irgalmazz), a Gloria (Dicsőség a magasságban), a Credo (Hiszekegy), a Sanctus (Szent vagy) együtt a Benedictusszal (Áldott, aki jön), valamint az Agnus Dei (Isten báránya). Ezeket az imákat a miséző pap indítja el, és a gyülekezettel együtt énekli végig. A változó részeket a gyülekezet egyedül énekli. Az ötből négy népének jellegű: a misézők bevonulása alatt elhangzó introitus, a felajánláskor énekelt offertórium, az áldozás alatti communio, valamint a mise végén az extroitus. Ezek már a latin nyelvű misézés korában is sokszor a gyülekezet anyanyelvén hangzottak el, ellentétben az állandó szövegű részekkel, valamint a Bibliából felolvasott olvasmányok közt elhangzó graduáléval vagy reszponzóriummal (zsoltár, válaszos zsoltár) és allelujával. Ez a kettő ma is a gregoriánra épülő unisono kórus, és az állandó részekhez hasonlóan egészen a legutóbbi időkig latin nyelvű volt. A rekviemben (gyászmise) nincs Gloria, Credo és alleluja, más az Agnus Dei szövege is, emellett kötöttek az egyébként változó miseénekeknek is.
Különleges helyet foglal el az egyházi zenében a passió, Jézus szenvedésének és halálának előadása párbeszédes módon. Virágvasárnap és nagypénteken része az istentiszteletnek, evangéliumi olvasmányként. Eleinte három szólista adta elő (az evangélista, Jézus, illetve a további személyek, a tömeg szövegét éneklő pap), jóval később alakult ki a kórus részvétele, illetve a hangszeres kíséret.
Orlando di LassoA kezdeti idők szerzői ritkán ismertek, és ha tudunk is egy-két nevet, az inkább a szöveg írójára vonatkozik. Amíg a zene csak hallás útján terjedt, hiába volt a papképzés része a zenei oktatás is, bizony előfordult a dallam módosulása. Nehéz megmondani, hogy egy-egy hasonló dallam az idők folyamán létrejött módosulások végeredménye-e, afféle variáció, vagy csupán véletlen egybeesés. Még az is lehet, hogy egyszerre mindkettő; az eleve hasonló dallamvezetést a módosulások tették majdnem egyformává. A templomi kórusokat vezénylő, és sokszor a zenét, dallamot „kitaláló” papok, szerzetesek neve nem maradt fenn. Jóval később, mikor már elterjedt a hivatásos, csak a zenével foglalkozó, világi karmesterek, karnagyok alkalmazása a templomokban is, kezdett ismertté válni a zeneszerzők neve. Ekkor már szükség volt az egyértelmű kottázásra, leírásra, és az azonos célú, szövegű, de más hangzású műveket kezdték szerzőjük nevével jelezni.
A reformáció kezdetének idején működött a korszak két legnagyobb, az egyházi zenét sokáig meghatározó muzsikusa: a franko-flamand Orlandus Lassus, és az olasz Giovanni Perluigi da Palestrina.
Lassus (olaszosan Orlando di Lasso, 1532(?), Mons – 1594, München) élt és dolgozott Szicíliában, Milánóban, Rómában és Antwerpenben is, ám élete javát a bajor udvarnál töltötte. Írt több mint 70 misét, 4 passiót, 500-nál több motettát, 100 magnificatot, himnuszokat és litániákat, valamint rengeteg világi művet, elsősorban madrigálokat is. Idősebb korában tett párizsi és itáliai útjain a „zene fejedelmeként” üdvözölték.
Palestrina (más néven Pranestinus, 1525(?), Palestrina – 1594, Róma) jóformán egész életét Rómában élte le. Templomi karmesterként kötelessége volt egyházi zeneművek írása is; így született rengeteg miséje, lamentációi, himnuszai, litániái, egyházi (és világi) madrigáljai. Egyházzenei stílusát a tridenti zsinat hivatalos mintává nyilvánította.
